Ebéd után alszom. Telefoncsörgés ébreszt, nem ismerem a számot.

- Háló, háló Tibi vagyok, figyelj!

- Mit szeretnél?

- Hallod, Anyu azt mondta hogy lehet hogy van nálatok egy monitor...

- Nálunk nincs semmiféle monitor - csapok át rögtön hárításba. Úristen, honnan tudja a számomat?! Ja persze, Anyu említette, hogy megmondta neki, amiről már akkor mondtam, hogy hiba volt.

- De hallod, most hoztak nekem egy számítógépet és Anyu azt mondta, hogy lehet, hogy van nálatok egy monitor!

- Nincs külön monitorunk,  csak amit használunk. - A hangod basszameg, a hangod, amin hallom az egész rohadék történetet. Annyira felesleges belemenni a részletekbe, tudok mindent. Pénz kéne.

- Ja... ja, akkor oké, csak azt hittem hogy van! 

Hát az már most kiesett, hogy tette le a telefont. Rég volt ilyen rossz ébredésem. 

Vasárnap van, süt a nap, korán keltünk mind a ketten, én csak azért, mert fájt a fejem, süteményt sütöttem, most készül az ebéd, finom lesz. Utána egy kis délutáni szundit terveztem, egyébként is szoktam egyet aludni ebéd után, ha megtehetem, utána meg itthoni dolgokkal szeretnék foglalkozni. Unatkozni nincs esélyem, de azért rohanni sem fogok.

Tegnap telefonált Tibi, Anyuval beszélt, és egy vicces kis sztorit mesélt el arról, hogy ahol most szobát béreltünk neki, lakik egy régi általános iskolai barátnőm anyukája a húgával, ők is szobát bérelnek, és több beszélgetés után ébredtek rá arra mind a ketten, hogy kicsi a világ, régen egymással szemben lévő házban laktunk. A vicc az egészben, hogy nemrégen, valamikor év elején összefutottam a boltban ezzel a csajjal, akivel kisiskolásként barátnők voltunk. Azt hazudtam neki, hogy Tibi Sopronban van, mert ott dolgozik. Hát így megy ez, úgy látszik, nem vagyunk egyedül azzal, hogy a szennyest nem szeretjük teregetni.

De nem is ez a lényeg, hanem valahogy ettől, meg a vasárnaptól valahogy megszállt a "normálisság" illúziója. Mintha minden rendben menne, Tibi csak külön lakik tőlünk, és ennyi. Természetesen tudom, hogy ez az egész percek alatt elszállhat, és el is fog, de olyan jó egy kicsit kapaszkodni abba, hogy vasárnap van, kész a sütemény, nemsoká megsül a hús, és minden rendben van körülöttünk. 

És azon kaptam magam már tegnap is, meg ma is, hogy ha ez így maradna, milyen szívesen beszélgetnék Tibivel, mondjuk megmutatnám neki a facebook-ot, mert még nem látta, de most már részben ekörül forog a világ, meg adnék neki kölcsön a könyveimből, mert biztos van ami érdekli, meg ilyesmi. Meg beszélgethetnénk is, nem magunkról, nem a családról, nem róla, hanem mondjuk politikáról, amiben általában egyet szoktunk érteni, vagy a macskáról, vagy bármiről.

Ha ez így maradna. Ha. 

Érdekesnek találom, ahogy a gondolkodásom kettéválik attól függően, hogy Tibi mennyire van jelen az életünkben.

Amikor nincs jelen, akárcsak pár napig, vagy azokban az áldott években, amikor börtönben volt, képes vagyok saját magamra gondolni. Foglalkoztatnak a munkahelyi dolgok, a magánéletem, a macskám, a külsőm, és minden ilyesmi, ami egy normál életben előfordul. Képes vagyok megnézni egy filmet, elolvasni egy könyvet, nyugodtan aludni. Kitapasztaltam, hogy ehhez legalább két nap "Tibimentesség" kell, egy-egy rosszabb időszak után egy nap szünet messze nem elég a feszültség kezeléséhez.

De amikor jelen van, akkor képtelen vagyok bármivel is foglalkozni. Letojom a melót, nem érdekel semmi, képtelen vagyok koncentrálni, teljesen szétesem, csak az idegfeszültség, a gyomorgörcs, az indulatok vannak. Aludni akkor is tudok (ha hagyja), de szinte menekülök az alvásba, mert legalább akkor nem kell gondolkodni.

És amikor nincs jelen, akkor sokszor teljesen kiesik a fejemből még a létezése is. Egyszerűen nem gondolok rá, mintha nem létezne. Ez valószínűleg azért van, mert a normális életünkben ő annyira nem vesz részt, annyira csak a fenyegetést jelenti ő nekem (főleg lelki, de időnként testi is, és legfőképpen a jó ég tudja mikor bekövetkező, de elkerülhetetlen halála), hogy az agyam minden alkalmat megragad, hogy ezt kikapcsolja. 

Most olvasgattam egy fórumtémát, ahol alkesz férjekről és az ő agressziójukról van szó, és tessék, már ettől gyomorgörcsöm van. Jól ismerem ezeket a tüneteket. Néha arra gondolok, hogy bassza meg a kurvaélet, nagyon nem ilyen életet kéne nekünk élnünk! Tibi sorsa akárhogyan alakul, Damoklesz kardjaként függ a fejünk felett a jövő. Ha nem hal meg belátható időn belül, akkor azért, mert bár most még úgy-ahogy tartja magát, rövidesen úgyis el fogja engedni a gyeplőt (100%, sajnos), és akkor mit fog művelni, és Anyu mennyi ideig  fog tudni ellenállni. Ha meghal, akkor meg mi lesz Anyuval? Abszurd, de engem Tibi várható halála kapcsán csak és kizárólag ez foglalkoztat: Anyuval mi lesz? Iszonyúnak tartom, hogy mekkora befolyással van az életemre ez az egész, és ehhez képest mennyi beleszólásom, mennyi döntési lehetőségem van. Semennyi. Nekem egyetlen út vezet innen kifelé, ha mindent hátrahagyok és költözöm, akár egy fillér nélkül. Viszont akkor hátrahagyom Anyut, aki se anyagilag, se érzelmileg nem fogja bírni nélkülem, ez biztos. Közölte már párszor, hogy ha én nem lennék, már rég öngyilkos lett volna. Viszont sokszor úgy is érzem, hogy én sokszor teljesen mellékes szereplő vagyok ebben a szituban, az érdekeim, érzéseim simán félre vannak söpörve, ha úgy alakul. Egy példa a közelmúltból: azon a napon, amikor a haversrác kirakta Tibit, és az albérlethez kellett még egy nap, a délelőttöt azzal töltöttük, hogy azon görcsöltünk, Tibi hol fog aludni, és vártuk, hogy mikor csörren meg a telefon. Mondtam: nem aludhat itthon, akármi történik! Megcsörrent a vonalas telefon, és Anyu a következőt mondta, amikor a kezét a kagylón tartotta de még nem vette fel: "Ha nincs hová mennie, akkor nem alszol itthon, jó?" És a következő másodpercben felvette a telefont.

Ez arra vonatkozott, hogy amikorra Tibi szabadult, Anyunak jóelőre megmondtam (mikor bevitték, már akkor), hogy soha többet nem szívok Tibivel egy levegőt, tehát ha hazajön, akkor én megyek. Amikor bevitték, még abban gondolkodtam, jobb híján, hogy kiveszek egy szobát valahol, de közben meghalt a nagy-nagynéni, és felszabadult a lakásom. Namost ugye első nap Tibi elszabotálta a szállását, úgyhogy Anyu megengedte, hogy itthon aludjon, csakhogy én fogtam magam, és bepakoltam a hátizsákomba a legszükségesebbeket, és elhúztam itthonról. Nagyon jól tettem, bár borzasztóan éreztem magam, egyrészt lelkileg, másrészt meg a saját lakásom állapota enyhén szólva rossz, nem szeretek ott lenni. Mégis, ettől képződött egy bizonyos fal. Ha feladom az elhatározásomat és itthon maradok, Tibi másnap nem ment volna el innen, ez ezer százalék. Azért ment el, mert kiálltam magamért, és nem hagytam magam befolyásolni: ha ő marad, én megyek. 

Anyunak ez az ún. elszólása (mert állítása szerint 5 perccel később már nem emlékezett erre a mondatára) viszont nagyon is vészjósló számomra. Mert ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb, ha Tibinek ismét úgymond rendezetlenek lesznek a dolgai, tehát kirakják a mostani albérletéből, és mondjuk nem lesz pénzünk neki másikat bérelni, nos, ebben az esetben Tibi haza fog jönni, már ha meg nem hal addig. És ha hazajön, akkor én megyek, mert ebben az egyben kitartok, akármi történjék is, viszont Anyu most már számol ezzel, és mint a múltkori, nem-emlékszem-rá mondata előrevetíti, valószínűleg az fog történni, hogy menjek el itthonról én, és Tibi jöhessen haza. Hogy akkor mi lesz, azt nem tudom, de valszeg elveszítem a családi kapcsolataimat. Nekem ez a fent idézett mondat is marha szarul esett, szóvá is tettem, erre volt válasz, hogy nem is emlékszik, hogy ilyet mondott volna. Hát, erre én se emlékeznék szívesen. 

Így is, úgy is, az lesz a vége, hogy elköltözöm, és igazából előre sejtem, hogy egyrészt minden bizonnyal meg fogom szenvedni, mert nem mindegy, hogy saját elhatározásból megyek vagy muszájból, másrészt viszont nagyon jót fog nekem tenni. Hosszú távon biztosan. Nagyon-nagyon régóta vágyom arra, hogy önállóan élhessek, de pont Tibi és Anyu miatt nem tudtam eddig ezt megvalósítani. Viszont a dolgok megváltoztak, mert végre eljutottam én is odáig, hogy eszem ágában sincsen a családom áldozatává válni. A saját életemet akarom!!! 

Természetesen nem ez a mostani volt az első kísérletünk arra, hogy Tibitől függetlenül éljünk. 1999-ben sajnos meghalt a Nagymamánk, akit nem mellesleg nagyon szerettünk. Maradt utána egy önkormányzati lakás Budán, ahová én a Mama kérésére be voltam jelentve, mondván, ha vele történik valami... és sajnos történt is. Nem laktam ott, de oda voltam bejelentkezve. Az önkormányzat azzal a lendülettel ki is paterolt volna engem abból a lakásból, de némi ügyvédi segítséggel sikerült elérni, hogy mégse tegyék. A lakást elcseréltük egy másfél szobás lakótelepi, de saját tulajdonú lakásra. Aztán azt eladtuk, a pénzt két részre osztottuk (Anyum és keresztanyám), és ki-ki ment a saját pénzével tovább. Mi a pénzhez kölcsönt vettünk fel, szerencsére forint alapút, és vettünk Tibinek egy lakást. (Ez így zanzásítva van, de volt vagy 2-3 év, mire lezajlott). Anyu tudott hitelt felvenni, az ő nevére került a lakás is. Gondoltuk - iszonyú naivak voltunk, így utólag nézve - hogy mi ketten maradunk Anyuval, valahogy csak nekem is kerül egy lakás valahonnan, ahol elkezdhetem a saját életemet, és Tibi is élje a magáét. Pont.

Igenám, csakhogy Tibi nem volt hajlandó beköltözni. Akkor szabadult másodjára. Emlékszem, hogy amikor megvettük, a lakásról sokat írtam neki, le is fotóztam mindent, hogy majd hova fog beköltözni, a képeket kinyomtatva elküldtem, azt írta vissza, hogy büszkén mutogatja odabent mindenkinek, hogy neki saját lakása van, és parkettás-kövezett, bútorokkal, mikróval, hűtővel, mindennel. Tervezgette, hogy mennyit kell keresnie ahhoz, hogy a hitelt is tudja fizetni (bár ebben előzetes megállapodásunk szerint segítettünk volna, azzal a feltétellel, hogy tiszta marad és dolgozik) és meg is tudjon élni. Mire kijött, a hozzáállása megváltozott: nem költözik be, ő itt akar lakni velünk, és kész. 

Rövidesen már nem volt tiszta, lőtte magát, na akkor akart volna beköltözni. Akkor viszont már nem hagytuk, mert világosan láttuk (túl későn) hogy mire megy ki a játék. Vég nélküli alkudozások, fenyegetőzések, kérlelések, zsarolások kezdődtek. A lakást kiadtuk albérletbe, hogy a hitelt és a rezsit tudjuk fizetni, de az albérlő lelépett. Mire Tibi kitalálta, hogy csellel szerzi meg a lakást, felhívta az egyik haverját, hogy hívjon fel minket, hogy ő kivenné azt a lakást, de aztán igazából nem is ő költözne be, hanem a Tibi. Nyilván nem fogta fel, hogy mivel játszik, szerencsémre ő, ha nem tiszta, nem tud normális hangnemben kommunikálni, minimum kiabálva beszél, így a másik szobából is meghallottam, amint ezügyben telefonál. Mondanom se kell, iszonyú balhé lett. 

De nem is ez a lényeg. Nagy nehézségek árán, a teljes anyagi csődöt egy hajszállal elkerülve végül eladtuk a lakást kb. másfél éve, addig albérlőkkel veszkődtünk, nagy ráfázás volt anyagilag. Nem is érdekelt már az egész, csak a saját beleforgatott tőkénket sajnáltam. Időközben sajnos meghalt a nagy-nagynénikénk (Mama idősebb testvére), aki után én örököltem egy lakást. Ez volt kb. 2 hónapja. És a nagyon jellemző momentum, amiért leírtam ezt az egész sztorit: Tibi kikérte magának a helyzetet. Megsértődött! Hogy "bezzeg neked öröklakás jut", neki meg a munkásszálló, vagy ha szerez magának, akkor az albérlet. Az, hogy neki is jutott volna egy, csak rettenetesen elb.szta, az egyszerűen nem jut el a tudatáig. Csak az irigység, csak a "bezzeg...". Most őszintén, mit mutat ez az ő jelleméről, ha van még neki olyanja egyáltalán?

(Azért én sem vagyok hülye teljesen, az én lakásomról ugyanis Tibi nem tudja, hogy hol van, és ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni. Hétpecsétes titok. Egyelőre nem tudok még oda beköltözni, de remélem idővel sikerül, és egyszerűen KELL nekem egy olyan hely, ahová a ő keze nem ér el.)

Említettem már, hogy Anyu és én nem egyformán reagálunk a Tibivel történtekre, ezért aztán a vele való kapcsolatunk sem egyforma.

Anyu sokkal engedékenyebb, mint én. Ez részben a személyiségéből fakad (sajnos ő tipikus példája annak, amikor valaki túl rendes - ezt aztán nagyon sokan kihasználták élete során), részben pedig abból, hogy Tibi a gyereke. Eleinte én is engedékeny voltam, pontosabban teljesen másképpen álltam a helyzethez, mint ahogyan ma, de ez az engedékenység mára 100%-ban eltűnt. 

Egyszerűen azért, mert túl sok rosszat tapasztaltam. Nem részletezem most, mi mindent, de bőven túlcsordult a pohár. A Tibivel történtek annyira negatív hatással voltak és vannak az én életemre, ami testi és lelki nyavalyákat okozott, és még hol van a vége? Anyu azonban tűr. "Mert a gyerekem." 

Amikor másodszorra engedték haza Tibit a börtönből, akkor sajnos meglepetésszerűen jött, egyszerűen annyi történt, hogy este épp a konyhából jöttem ki, amikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és mivel mind a ketten itthon voltunk, csak ő jöhetett haza. Nem viccelek: kiment az erő a lábamból, ha nem dőlök neki a hűtőszekrénynek, tutira elesem. Fel sem ocsúdtam, amikor azt látom, hogy Anyu nem jön, de repül ki a szobából Tibihez, hogy de jó, hogy hazajöttél kisfiam! Na akkor kezdtem sejteni, hogy ebből súlyos  gondok lesznek még. 

Múlt az idő, és Anyu egyre kevésbé bízott meg benne. Mindent ketten csináltunk, minden problémát ketten oldottunk meg, minden teher kettőnket sújtott. Amikor meghalt a kutya, amikor meghalt Apu, amikor meghalt a macska, amikor anyagi csődben voltunk (nem egyszer), stb. Vitatkozni szoktunk néha, veszekedni soha. Egyetlen ütközési pont köztünk Tibi.

Nagyon-nagyon sokszor beszéltem Anyu lelkére, mert idővel észrevettem, hogy túl engedékeny, és olyan dolgokban is engedékeny, amitől nekem a hajam az égnek meredt. Pl. Tibi hazahordott ki tudja honnan szedett (azaz: lopott) dolgokat. Pl. valami külföldi leveskonzerveket. Anyu berakta a szekrénybe, mondván, majd megfőzi. Mondtam, ha te ezt megfőzöd, én kiöntöm, és kivágom a lábast is az ablakon! Hozott Anyunak valami napszemüveget. Ki tudja honnan. (Azaz: lopta.) Megállt bennem az ütő, amikor Anyu hordani kezdte. És amikor szóvá tettem, nem értette, hogy mi a fene bajom van?! Tulajdonképpen én lettem lehülyézve, amiért kikérem magamnak, hogy lopott cuccokat hordjon az otthonunkba. Nem egy ilyen eset volt. Ma már eljutott odáig (legalábbis szóban), hogy Tibitől soha semmit nem szabad elfogadni, de ez akárcsak egy évvel ezelőtt is másképp volt. Történt, hogy egy könyvcsereberés oldalra könyveket keresgéltem a polcon a nappaliban, amikor egy Bibliában találtam valami 40e forintot. Nocsak, nekünk van félretett pénzünk? Kiderült, nincs félretett pénzünk. Azt a pénzt Tibi küldte el egy haverjával - a börtönből!!! - hogy majd Anyu apránként küldje be neki a számlájára. Honnan volt az a pénz? Anyu meg sem kérdezte, tette, amit Tibi mondott. -Nekem miért nem mondtad? -Mert tudtam, hogy nem tetszene és kiakadnál. -És ha a hátam mögött csinálod, és rájövök, az jobb?! Kiakadtam, bőgtem, mert rohadt rosszul esett, hogy összejátszanak a hátam mögött, ráadásul megint Anyu van belerángatva valami tisztátalan ügybe, de ez rajtam kívül igazából senkit a világon nem érdekelt. Anyut se. 

Mondom még egyszer: rengeteg beszélgetésen vagyunk már túl. Ezt annyiban pontosítanám, hogy iszonyú sokszor beszéltem a lelkére, érveltem, kérleltem, néha kifakadtam és kiabáltam is. A fentiek és az ehhez hasonló dolgok miatt. Legtöbbször makacs hallgatás volt a válasz. 

Aztán sejteni kezdtem idővel, hogy Anyu lelkiismerete lesz a ludas. Azt hiszem, ezzel akar egyfajta abszurd módon kompenzálni, ezzel akarja Tibit támogatni, ezzel akar melléállni, mert másképpen már nem lehet. De sajnos ez attól még egy nagyon-nagyon rossz hozzáállás, és sajnos mai napig is éreztetni a hatását.

Azt hiszem már leírtam, hogy a munkásszállós terveinket szabotálta, egy ismerősénél kapott szállást, de onnan elég hamar kiebrudtalták, és talán nem tévedek, ha úgy sejtem, ennek a gyors költözésnek az volt az oka, hogy meglátták, mit művel belőve. (Érzékeltetésül az elmúlt napok termései: legalább 10 deka kávét töm a teafőzőbe, amitől ihatatlan lötty lesz az egész, és órákig tart kipucolni; zuhanyzás után szemeteslapáttal kell fellapátolni a vizet, hogy ne a földszintig ázzon ez az összes szomszéd stb.) Kihisztizte, hogy legyen egy kerületen belüli albérlete. Ma megtörtént, Anyu befizette egy hónapra előre egy bérelt szobába. Csakhogy az ismerősétől tegnapelőtt ki kellett költöznie, az albérlet meg mától volt, tehát maradt egy nap és egy éjszaka, amit brühühűűűű, hol fog ő eltölteni? Miután fél napot gyomorgörcsöltünk az előre látható érzelmi zsarolások miatt, találtam neki egy kőbányai munkásszállót, ami vasárnap délután is tud fogadni. Vagy ez, vagy mész a híd alá. Természetesen harmadik megoldást választott, kerületen belüli munkásszállóba ment. És reggel hisztizett, hogy ő nem alszik munkásszállón többet, mert ott csótányok vannak! 

Ja igen, mert ennek okán, hogy meg kell beszélni, hogy hová megy szállásra és ilyesmik, tegnap négyszer jött fel hozzánk. Egyik alkalommal sem én engedtem be. Ültem a szobámban és nem szólaltam meg, de rohadtul nem tetszett és nagyon idegesített. Most ebben mi az "éljen tőlünk függetlenül", ha naponta többször átjáróháznak használja a lakást?! Ma munkából kiérve felhívtam Anyut, és bár feldühített, nem lepett meg amit mondott: Tibi napi elfoglaltsága az volt, hogy Anyut puhítsa. Jöttek a szokásos szólamok, hogy nekünk kettőnknek összesen 5 szobánk van, neki mégsem adunk egyet se, hogy de miért nem jöhet ő haza, de mostakkormilesz vele, nem bűnhődött-e még eleget, de miért nem bízunk meg benne, most miért nem hiszünk neki, stb. stb. És sajnos Anyu belemegy ezekbe a játszmákba, elmagyarázza huszadszorra is ugyanazt, amit Tibi nem fog fel és nem ért meg. Mondhatni, egyik fülén be, a másikon meg ki, rohadtul nem érdekli, amit ilyenkor a másik mond, kivéve, ha az beleegyezés abba, amit ő akar. Minden mást 100%-ig ignorál. Szóval Anyu egész nap hallgatta az érzelmi zsarolásokat, és becsületére legyen mondva, hogy kitartott, de délután mondtam neki telefonon, hogy ha hazaérek és Tibit itt találom, én fogom innen kidobni. (Ez nagyszájúságnak hangzik, és az is, de elkapott a harci ideg.) Erre nem volt szükség, meglett az albérlet. De miután a tegnapi nap felét itt töltötte, a mai nap jó felét itt töltötte, holnap még felugrik, mert nem tudta most az összes cuccát elvinni. És itt a baj: hogy ezt Anyu engedi. Mondtam már neki kb. ezerszer, hogy Tibinek ez a módszere vele szemben: beteszi az ajtó résébe a lábát. Ha egy miliméternyi rést hagy az ember, oda ő betolakszik, és azon van, hogy tágítsa. Ha nem tudja a célját egy svunggal elérni, akkor addig dumál és dumál és dumál, amíg apróbb engedményeket nem kap. Milliószor láttam már ezt a módszert, és undorodom tőle. Most ugye arról volt szó, mielőtt kijött, hogy be sem teheti ide a lábát. Mégis első este itt aludt. (És ha én ideiglenesen nem költözöm el itthonról emiatt, akkor ezer százalék, hogy maradt volna!) És azóta is, akármire szüksége van, megkapja. Kaja kell? Tessék! Szállás kell? Tessék! Egyetlen egyszer volt olyan, hogy be akart jönni és nem sikerült, amikor a szabadulását követő második nap éjszakáján éjjel fél 11-kor arra ébredtem, hogy felváltva dörömböl és csönget az ajtón. Mivel pont miatta voltam elég fáradt, már rég aludtam. Kérdem, ki az? - Tibi vagyok, megvertek, kiraboltak, ellopták a telefonom, engedj be! -Tibi, fél 11 van, nem engedlek be! -De megverteeeeeeek - zokogja. -Nem érdekel, késő éjszaka van, menj innen el! Mire hallom ,hogy dühében egy nagyot csap a liftajtóra és elrobog. Másnap reggel jön, Anyu beengedi. Szó sem volt arról, hogy megverték volna, és látszik is rajta, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá senki, viszont a telefon, amit Anyu "kistelefonja" volt, vész esetére tartalékolt mobil, az nincs meg. Állítólag ellopták. Szerintem meg eladta, mert azt is látom rajta, hogy nem tiszta, be van lőve. És ekkor tartottunk a szabadulásától számított 3. napnál. 

Néha (na jó, elég sűrűn) azon kapom magam, hogy gondolkodom: én vagyok túl szigorú vele? A válasz: NEM!!! Józan ésszel végiggondolva csak ez lehet a válasz, viszont már annyiszor kellett szigorúnak lennem, annyi meddő beszélgetésen, vitatkozáson vagyok túl, ahol mindig én képviseltem a "negatívabb" oldalt (és a vicc, hogy a végén rendre kiderül, hogy nekem volt igazam!), hogy óhatatlanul is önvizsgálatot tartok állandóan. Viszont mivel Anyu túl engedékeny, ezért Tibi mindig eléri, amit akar. És én vagyok az ősellenség, mint tudjuk, mert sajnos annyira még nem drogozta el az agyát, hogy ne tudja: ezeket a játszmákat velem nem játszhatja. Pont ma mondtam Anyunak, reflektálva arra, hogy délutánra teljesen kész volt már idegileg az állandó nyúzástól, hogy nézd meg a különbséget aközött, ahogy Tibi velem meg veled viselkedik. Érdekes módon engem soha nem nyúz engedményekért, na vajon miért? Mert tudja, hogy velem nem teheti meg!

Viszont így se jó, mert így meg állandóan örlődöm kettejük között, állandóan figyelnem kell Anyura. Múlt héten pénzt adott neki. Utólag megbánta, de akkor a pénz már Tibinél volt, a jó ég tudja mire költötte, még ha kajára kapta is. És még ezer ilyen dolog van. Nem élhetek én se úgy, hogy állandóan veszekszek és vitatkozom, nem erre vagyok berendezkedve, de ha nem teszem, akkor Anyu még jobban úgy ugrál, ahogy Tibi fütyül, és annak nem lesz jó vége. Mit csináljak, zsaroljam én is Anyut, azzal, hogy elköltözöm? Tudom, hogy anyagilag és érzelmileg mekkora pácban hagynám. Vagy ne zsaroljam, de akkor meg semmi beleszólásom nincsen semmibe, megintcsak alárendelem magam Tibinek, mert Anyu egész egyszerűen képtelen neki nemet mondani? Mi itt a jó megoldás, ha van egyáltalán ilyen? 

Kétféleképpen lehet hozzáállni egy olyan drogfüggőhöz, aki "aktív", azaz, nem kér/fogad el segítséget. Vagy betegként tekintesz rá és úgy is kezeled, vagy elfordulsz tőle. Harmadik út nincs, legalábbis nem tudok róla. 

Ha betegként tekintesz rá, és úgy kezeled mint egy beteg embert, tehát alapvetően a segítő szándék, az együttérzés, és hasonló érzések vezérelnek, annak az a vége, hogy a "beteg" kiszipolyoz. Egy drogfüggőtől mindenki elfordul idővel, a nem függők érthető módon nem tudnak ezzel azonosulni, a függők pedig meghalnak, vagy - sokkal ritkábban - erővel kiszakítják magukat abból a környezetből és meggyógyulnak, elvonóra mennek, terápiás segítséget vesznek igénybe. (Én eddig egyetlen srácról hallottam itt a környéken, évekkel ezelőtt, hogy ezt csinálta, de aztán persze nem tudom, hogy mi lett a vége.) Jellemzően ha van is olyan kapcsolat, ami túléli a drogozást - felvéte, hogy a drogos nem hal meg - az az anya-gyerek kapcsolat. 

A másik lehetőség, hogy elfordulsz tőle. Ekkor viszont úgymond okot (igazából inkább ürügyet) talál a további drogozásra, merthogy ővele milyen rosszul bánnak, őt már nem szeretik, ő egy senkisemmi, stb. Nálunk az előbbi hozzáállást képviseli Anyu, az utóbbit pedig én.

Na persze ezt így könnyű leírni most, de azért ez nem így indult. Ahogy írtam is, anno kiképeztem magam amennyire lehetett, és évekig az abszolút segítő szándék vezérelt. Elhatároztam, hogy majd én megmentem Tibit! (Utólag cinikusan kiröhögtem magam ezért a naiv elhatározásért.) És sokáig nem értettem, hogy ha Tibi azt mondja, hogy ő le akar állni, akkor miért nem csinálja?! Nem fért a fejembe. Aztán valaki elmagyarázta, hogyan működnek a drogos hazugságok, saját maga és a külvilág felé is. Meg kellett értenem, hogy amikor ő azt mondja, hogy ő le fog állni, ő le akar állni, az semmi. Áltatja saját magát is, meg a külvilágot is. Majd ha tesz is azért, hogy leálljon, majd akkor szabad komolyan venni, és akkor is csak nagyon-nagyon óvatosan, mert lehet, hogy tesz a leállásért egy lépést - mondjuk, kéri, hogy hívjunk fel egy orvost, egy kórházat, vagy hasonló helyet - de egy óra múlva már meggondolta magát és megy a következő adagért. Tehát az az idő, ami a család vagy más segítő részére rendelkezésre áll ahhoz, hogy érdemben lépni tudjon, és a betegnek segítsen eljutni a megfelelő helyre, nagyon kevés. És ugye említettem az előző bejegyzések egyikében a hosszú várólistákat. 

Tibi esetében hosszú évek óta szó sincsen már a leszokásról. Egyrészt az idő kb. felét börtönben töltötte több részletben, másrészt pedig, amikor szabadlábon van, akkor is maximum az ígérgetésig és a fogadkozásokig jut el, ezredszerre, amit én meg sajnos megtanultam már nem komolyan venni. Konkrét lépés, segítségkérés nagyon régóta fel sem merült.

Az is hosszú időbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy itt rajtam gyakorlatilag semmi sem múlik. (Kivéve, ha Tibi segítséget kérne tőlem a leálláshoz.) Hogy drogozik, az Tibi döntése. Ha belehal, ami sajnos idővel elkerülhetetlen, az is az ő döntése. Ha öngyilkos lesz valami miatt, az is az ő döntése. Emlékszem, egyszer felhívtam azt az orvosát, aki a Rivotrilt a kezébe adta - azóta a doktor úr jelentős hírnévre tett szert, de jusztse fogom nevén nevezni - mert totál kétségbe voltam esve, mivel Tibi a teljes öntudatlanság és a magából kivetkőzött őrjöngés között váltakozott egész nap. A beszélgetés elejére nem emlékszem, de arra igen, hogy mondtam az orvosnak, hogy: "dehát így meg fog halni!!!", mire az orvos a világ legflegmább hangján közölte, hogy: "igeeeeen." Hírnév ide vagy oda, azért azóta is tartom a véleményemet a doktor úrról, miszerint ezért a kijelentésért bizony a JBQA. 

No de vissza a lényeghez. Egyszer olvastam egy angol házaspárról, akik a drogos gyereküket egyszerűen fogták, megkötözték, és bezárták a szobába, így akarván megakadályozni, hogy a lányuk kimenjen az utcára és drogot szerezzen magának. A lány beperelte a szüleit - és megnyerte! El tudom képzelni a szülők kétségbeesését, ami ehhez a nyilvánvalóan abszurd ötlethez vezettek, de meg is tudom érteni, nekem is eszembe jutott már nagyon sokszor, hogy szerzek egy bilincset, vastag kötelet és egyszerűen megkötözöm. Sajnos jóval erősebb nálam és főleg belőtt állapotban borzasztóan agresszív is, úgyhogy felejtős az ötlet, de jól mutatja, hogy milyen lehetőségei vannak egy családtagnak valójában. Nagyjából semmilyenek. Pontosabban ez a kettő: vagy alárendeled magad az ő függőségének, vagy ellököd magadtól. A gyógyulás lehetősége nem a családtag kezében van, hanem a drogoséban. Ha ugyanis támogatod, és érzi (mert hülyének nem hülye, tehát érzi) hogy aggódsz érte, és bármit megtennél, csak leálljon ezzel az életveszéllyel, akkor átmegy piócába. Ígérgetések, zsarolások, hazugságok felváltva. Teljesen rád tapad, és elhiteti veled, hogy minden rajtad múlik, tehát jól vigyázz, mert ha nem teszed meg ezt vagy azt vagy amazt, akkor annak nagyon rossz következményei lesznek, és az a te hibád. Pl. egy gyakran előforduló dolog: adj neki pénzt, mert rossz embereknek tartozik vele, és ha te nem adod oda azt a pénzt, akkor őt nagyon meg fogják verni - az a te hibád lesz. Ennek súlyosbított verziója, hogy ha.... ez vagy az vagy amaz, akkor ő megöli magát - és az is a te hibád lesz. Ha nem adsz pénzt drogra, akkor ő bizony belehal az elvonási tünetekbe, és az a te hibád. Ha nem vagy hajlandó hazudni a rendőröknek arról, hogy hol van, akkor ő a börtönben fog meghalni, mert úgyis felköti magát, és az is a te hibád. Soroljam még? 

Ha valaki ezt napi szinten hallgatja, mint ahogy mi hallgattuk, talán nem csoda, ha egy idő után tényleg elhiszi. Mi egy időre legalábbis elhittük. Még ha az igazságérzetünk tiltakozott is ellene. Ha ezeket a szólamokat egy idegen szájából hallottuk volna, könnyebben lerázzuk. De Tibi családtag, Anyunak a fia és az én öcsém. Természetes, hogy felelősséggel tartozunk iránta, hát nem?

Csakhogy amikor Tibi először szabadult, akkor minden fényes ígéret és fogadkozás ellenére pont ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Másodszor is, harmadszor is, negyedszer is. Természetesen közbeszólt részünkről is a józan ész, főleg amikor be volt zárva, és mi is élhettük az életünket. A józan ész pedig azt mondta, hogy ez itt baromira nem stimmel. Nem stimmel, hogy szó szerint a lelkünket is kitesszük, és nem hogy használnánk, még ártunk is vele, legalábbis saját magunknak biztosan. Nem stimmel, hogy bármit teszünk érte, nem ér semmit. Nem stimmel, hogy még a börtönben töltött idő alatt sem lehet vele a droggal való kapcsolatáról kommunikálni, mert szóban leráz, írásban pedig nem válaszol. (Kipróbáltam!) Nem stimmel, hogy ő csak hangoztatja a nagy családi összetartást, de ez teljesen egyoldalú: amíg ő minket szipolyoz, hivatkozással a drogfüggőségére, addig mi soha, semmiben nem számíthattunk rá. Soha, semmiben. Nem stimmel, hogy hosszú éveken át csak adsz, adsz és adsz, és közben tűrsz amíg lehet, és semmi, de semmi eredménye nincs az égegyadta világon, csak te mész tönkre egyre jobban idegileg és érzelmileg, miközben ő érdemben nem tesz magáért semmit.

Hát ezt elégeltem meg kb. 10 év után. A negyedik börtönbüntetése megkezdésekor - amikor már megnyugtatott a tudat, hogy évekig nem jön haza - mondtam Anyunak, hogy kiszálltam. Nem vagyok hajlandó rá, hogy Tibivel együtt lakjak. Találkozni sem akarok vele. Beszélni sem akarok vele. Ha Tibi letölti a büntetését és hazajön, akkor én elköltözöm itthonról. Be kell látni, nem bírom idegekkel. A saját életemet akarom élni, nem az övét. 

Mondanom sem kell, hogy rengeteg beszélgetésen vagyunk túl Anyuval, de erről majd később írok, most csak az ide tartozó lényeget említem. Anyu is, ahogy írtam, érthető módon visszavett a lendületből, ami a fia támogatását illeti, és Tibi persze ezt megérezte. Drogosnak drogos, de nem hülye. És nyilván feltűnt neki az is, hogy 3,5 évig nem kommunikáltam vele, max. ha telefonált, és én vettem fel a kagylót, akkor átadtam Anyunak, ennyi. Tehát, Tibi érezte, hogy az általa annyit emlegetett nagy családi összetartozás hálójából bizony ő kicsúszott. Főleg, amikor tényszerűen szembesülnie kellett azzal, hogy nem lakhat itthon többé, és pontosan tudja, hogy ennek a kitételnek a motorja - bár Anyu sem akar többet egy napot sem együtt lakni vele - igazából én vagyok. 

Ezért most én lettem a fő hibás Tibi szemében mindenért. Meg is mondta: nem vagy a testvérem! Könnyes szemekkel mondta. Mert szerinte, ha ő ötször "követ el hülyeséget" - így fogalmazta - akkor nekem kötelességem hatodszor is mellé állni. Mert ez a család. Szerinte. Nekem egészen más a véleményem, de szerencsére volt annyi önuralmam, hogy nem nyitottam ki a számat, mert felesleges vele vitákba belemenni, pedig lett volna mondanivalóm. Azért is én vagyok a hibás, hogy Anyuval megromlott a kapcsolata, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Anyut már nem rángathatja 100%-ban az ő kedve szerint, csak mondjuk 50%-ban. Mindenért én vagyok a hibás. És kész. Nem tudom, sírjak vagy nevessek ezen, annyira abszurd és annyira nevetséges ez az egész hozzáállás, és annyira vészjósló is a jövőt tekintve, hogy saját sorsában a saját felelőssége fel sem merül benne, és 35 éves elmúlt. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy még tiszta állapotában sem a valóságban él, és meggyőződésem, hogy pszichiátriai segítségre volna szüksége. Régebben, mondjuk még 5 éve néha-néha láttam a valódi személyiségét egy pillanatra. Na persze nem itthon, hanem a látogatásokon a börtönben. Azóta ez is eltűnt. Anyu látogatta, ha nem is minden hónapban, és mondta, hogy Tibi megváltozott, valahogy erőszakosabb lett. (Régebben sem volt piskóta.) 

Ezeknek a döntéseknek a meghozatala nem volt könnyű, sőt. Most sem könnyű. Úgy tűnik, akármi történik, a lelki terhelés a miénk, akár így döntünk, akár úgy. Ha visszaengednénk, akkor azért, ha nem engedjük vissza, akkor meg azért. De azért dönteni kellett, ami nehéz volt, és most ki kell tartanunk a döntésünk mellett, ami napi szintű lelki tusákkal jár. 

Nagyon visz most engem előre a lendület, mindent de mindent le akarok írni, ami nyilvánvalóan nem fog menni egy nap alatt, de mivel ezt a blogot nem terveztem, csak úgy keltem fel ma reggel, hogy leírom, voltaképpen mindegy is, hogy mennyi ideig tart. Ha holnaputánra elfogy a mondanivalóm, hát elfogy. 

A gyerekkorunkról akartam ma még írni. Mivel egész nap zakatol a fejemben a "de mitől lett drogos?" kérdés, és nem találom rá a választ - ez nem az első eset - ezért visszanyúlok a múltba. 

Szegényes, de tisztességes körülmények között éltünk, Tibi sem jólétbe született, előtte másfél évvel én sem. Egy egyszobás lakásban laktunk, az 5. emeleten, a lift a 4. emeletig vitt fel, onnan gyalog kellett menni. WC a folyosó végén. Ezt a lakást is úgy kapták a szüleim, hogy Papa, a nagyapám az akkori IKV-nál dolgozott, és kijárta, hogy a fiataloknak legyen saját lakása. Egyébként meg, a Párt ott tett keresztbe, ahol tudott. Tibi 8 éves volt, én pedig 10, amikor nagyobb, többszobás lakásba tudtunk költözni. Emlékszem, nagyon örültünk a lakáson belüli fürdőszobának, főleg, hogy olyan jól visszhangzott. 

Tibi nagyon anyás volt. Még kiskamasz korában is megtartotta azt a szokását, hogy a tévét esténként Anyu ölébe hajtott fejjel nézte. Én azt hiszem, inkább apás voltam - ez nem csoda, tekintve, hogy az égvilágon mindenben rá hasonlítok. Amennyire emlékszem, egyformán neveltek minket, nem volt kivételezés semmilyen irányban. Egyszerre keltünk fel, egyszerre fürösztöttek, egyszerre néztünk mesét, egyszerre kellett aludni menni, ésígytovább. A csokinak, süteménynek, gyümölcsnek mindig hajszálpontosan felezve kellett lenni, amivel Anyut alighanem az őrületbe kergettük időnként. Tíz éves koromban felvilágosítottak, Anyu leült velem és egy korombeli gyereknek készült képeskönyvvel, és elmagyarázta a dolgokat. Tibivel kissé később, amikor ő lett tízéves, Apu ült le beszélgetni, csakhogy kiderült, hogy Tibi addigra titokban kiolvasta a felvilágosító könyvet. 

Nem voltunk klasszikus értelemben véve jó testvérek, sokat vitatkoztunk, főleg napközben. Este azonban, mivel egy szobában aludtunk, fél éjszakákat átbeszélgettünk. (-Nem is igaz! -De igen, igaz! -Jó, de akkor esküdj meg úttörő becsületszavadra!) Viszont bármennyire is elkeserítő a helyzet most, visszagondolva a gyerekkorunkra, nagyon sok jó élményünk volt, testvérként és családként is. Sok-sok játék, kirándulások, horgásztúrák, mesék, minden ami egy gyereknek kell. Persze a szüleim sem voltak tökéletesek, mert ki az, akinek tökéletes szülei vannak?, de mindig gondoskodtak rólunk és szerettek minket. Néha úgy vagyok vele, hogy szívesen megkérdezném Tibit, hogy ő vajon hogyan élte meg a gyerekkorát? Nem tudom, létezhet-e olyan, hogy ő ezt teljesen másképpen élte meg, mint én? És ha igen, vajon hogyan? Két dolog miatt jut eszembe ez újra és újra. Az egyik az a tudat, hogy bármilyen rosszul is alakul a felnőtt életem évek óta, azért az alapok jól vannak bennem lerakva. Ez adja az érzelmi hátteret ahhoz, hogy fel tudjak dolgozni helyzeteket, hiszen szerető családban nőttem fel, ahol volt esti mese, anyu-apu, unokákat szerető nagyszülők, voltak karácsonyok, szülinapok, családi szertartások és szokások, stb. És ez a másik, hogy Tibi ugyanebben a családban nőtt fel, és mégis elveszett. Miért? 

Mindig utólag okos az ember, és most visszatekintve voltak jelei annak, hogy Tibi nem egészen úgy működik, mint egy normális gyerek. Akkoriban mindenki úgy fogta fel, hogy a gyerek nagy csibész, és ez minden bizonnyal így is volt, csakhogy azok a srácok, akik Tibivel együtt csibészkedtek, mára megállapodtak, feleségük, gyerekük, szakmájuk van. Csak Tibi csúszott félre. Miért? 

A problémák... hát nem is tudom, mikor kezdődtek. Merthogy Tibi már kisiskolásként, tehát alsó tagozatban megtalálta az úgynevezett "rossz társaságot". Egyetlen gyerek járt az osztályába, akivel nem volt jó ötlet barátkozni, mondanom se kell, megtalálták egymást. Anyuék eltiltották tőle. Iskolaváltás (költözés miatt) után ugyanez pepitában. Kb. 12 évesen cigizésen kapták az iskola mellett. 13 évesen nem engedték el a szüleim diszkóba, mire elkezdett éjnek évadján kiszökdösni a lakásból. Az iskolából eltanácsolták a magaviselete miatt (sajnos már nem emlékszem, hogy pontosan mi volt az oka), másik iskolában fejezte be a 8. osztályt. A középiskolát nagy nehezen elvégezte, de sokat lógott, és a végső vizsgáit sem tette le, úgyhogy a végzettsége mai is 8 általános, holott az esze és a képességei alapján ennél jóval több is lehetne. Anyuék mondanom se kell, próbálták megfékezni. Rengeteg beszélgetésen voltak túl, rengeteg kétségbeesett tiltáson, később veszekedéseken. Tibi egyszerűen nem tartotta be a szabályokat és kész. Ebben ma sem változott. Később elkezdett otthonról lopkodni, horgászfelszerelést, arany ékszereket, karórát, készpénzt, ruhákat. Nem ment el dolgozni, mindig más kifogással, de nem dolgozott, csak élt itthon. Aztán valamikor drogos lett. Hogy mikor, nem tudom, mert addigra a szüleim elváltak, és külön szobába költöztünk, ami nagyon ránk fért. Már akkor méter magas falakat emelt maga köré, ami idővel csak vastagodott. Elkezdett úgy hazajárni, hogy először azt hittem, totál részeg. Tibi pedig ráerősített erre a fals sejtésemre, hogy ők a haverokkal mennyi sört megittak. Pedig az akkor már a heroin volt, csak nem tudtam róla. A totál részeg embert és a heronistát egy laikusnak, mint ami én akkoriban voltam, nagyon könnyű összekeverni. Dülöngél, a mozdulatai túlzóak, a beszéde kásás, a mondatai szétesnek, hangos. 

Innentől a dolgok elég gyorsan történtek. Pár hét, vagy pár hónap múlva (erre sem emlékszem már) bevallotta, hogy drogos és segítségre van szüksége. Ez azt hiszem, 2001-ben volt. És sajnos rossz volt az időzítés, ugyanis mi semmit nem tudtunk a drogokról, és a hazai hivatalos segítség is eléggé gyerekcipőben járt. A szüleim abban a generációban nőttek fel, amikor a drogok még nem voltak jelen, én meg teljesen ártatlan bárányka voltam ebben az ügyben. Elkezdtem hát művelni magam, főleg az internet segítségével, de nagyon gyakori telefonálója voltam az egyik, drogosokkal foglalkozó lelki segélyvonalnak is. Tibivel Anyu ment orvoshoz, azután kezdődött a nyugtatós időszak és a teljes őrültekháza, amit leírtam már. Nem tudom, most mi a helyzet, de akkoriban az egészségügy nem volt felkészülve egy gyógyulni vágyó drogfüggőre, mindenhová több hetes várakozással lehetett bekerülni. Viszont egy drogfüggő esetében nagyon is fontos lenne, hogy amint megszületik benne az elhatározás, rögtön cselekedni lehessen, mert ez az elhatározás aztán nagyon gyorsan meginog, és a több hetes várakozások vége 99%-ban az, hogy a drogfüggő rég visszasüllyedt, az elhatározása elszállt, és akkor már nem ér semmit a terápia. Egészen a következő elhatározásig, de ha ott is több hetes várólistákkal kell szembesülni, akkor megint hiábavaló az egész. Mivel nem volt alkalmam ezt az utóbbi években közelről megtapasztalni, csak remélni tudom, hogy pozitív irányba változott a helyzet. 

Nos, nagy vonalakban így jutottunk el idáig, ahol most vagyunk.

"Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer buta lehetne, tök buta."

Én is szeretnék még egyszer buta lenni!

Ha valakinek alkoholista az egyik családtagja, az azonnal sajnálkozást vált ki. Úúúú, te szegény. Mert azt mindenki tudja, hogy egy alkoholista mellett, főleg ha erőszakosra issza magát és nem viccesre, elég csúnya tud lenni az élet. És fujjfujj a büdös alkoholista, aki bántalmazza a családját.

Ezzel szemben, ha valakinek drogos a családtagja - jellemzően ez nem a szülői korosztályt érinti egyelőre, bár ez csak idő kérdése  - az első kérdés az hogy mi történt vele, hogy drogozni kezdett? Ezzel többször szembesültem. És hát kitől mástól kérdeznék ezt meg, mint a családjától? Úgy vettem észre, mindenki azt feltételezi, hogy valaminek történnie kellett, valami nagy dolognak, hogy az illető ide jutott, hogy drogokhoz nyúl. Valami gyerekkori traumának, vagy ilyesminek, de valaminek történnie kellett, máskülönben nem nyúlt volna a drogokhoz.

Ezzel kapcsolatban rengeteg önvizsgálaton vagyok túl. Bár mindössze 1,5 év a korkülönbség köztünk, és helyzetemből adódóan egyáltalán nem látom objektíven a helyzetet. Egyrészt mert együtt voltunk gyerekek, és tizenéves korunkig, ha nem is voltunk mintatestvérek, nagyon sok mindent csináltunk együtt. Másrészt az elmúlt években csak  rossz tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban, kizárólag negatívumokat éltem meg, de abból rengeteget, és mára elmondható, hogy a normális emberi kapcsolat közöttünk bármilyen szinten elképzelhetetlen. Még beszélgetni sem tudunk, ez a szomorú igazság.

Tibi ugyanis nem tud, nem akar vagy nem bír kilépni ebből a helyzetből, amiben van. (Ezt most elég sután fogalmaztam meg, de nem jut eszembe jobb.) Az elmúlt kb. 13 éve vagy arról szólt, hogy az eszméletlenségig drogozza magát (ehhez idővel nyugtatók is csatlakoztak, hogy a drog hatását növeljék), vagy börtönben ült. A kettő között nincs és nem volt átmenet. Kétszer (mondhatni, majdnem háromszor) próbált meg leállni, de elbukott, abbahagyta, elsunnyogta. Az első leállási kísérleténél kapott először nyugtatókat az orvosától, hogy a drog helyett használja, de visszafelé sült el a dolog, mert gondolom valaki elárulta neki, hogy ha együtt használja a heroint meg a Rivotrilt, akkor az neki jobb. Nem lett jobb, azóta nyugtatóktól is függ. A második  kísérlete egy zárt intézet volt, már nem emlékszem melyik, de egy nap után hazakönyörögte magát a szokásos érzelmi zsarolásokkal. A harmadik pedig egy bejárós hely volt, ahol egy Methadon nevű szerrel próbálták kiváltani a drogot. Remélem, jól emlékszem a gyógyszer nevére. Ez volt úgy 7-8 éve, és azóta semmi. 

Kénytelen voltam megtanulni azt, hogy senkin nem lehet segíteni, ha nem akarja. És Tibi nem akarja. Vastag és áthatolhatatlan falat húz maga köré, amit kismilliószor próbáltam áttörni, sikertelenül. Nem hagyta. Minden, amit tőle tudtam meg arról, hogy valójában miért is kezdett drogozni az volt, hogy "mert megkínáltak". Slussz. 

Agresszor vagy áldozat? Az előbbi mindenképpen. A múltkor olvastam egy (ex)drogossal egy interjút, aki megtért egy valláshoz és életmódot váltott, ő azt mondta, évekig piócáskodott a családján. Érdekesnek találtam, mert én is ezt a szót szoktam használni. Tibi egy pióca. Mint említettem, tőle az elmúlt tizenpár évben vagy azt tapasztaltam, hogy mindent tönkretesz - saját magát, minket és a lakókörnyezetünket is - vagy börtönben ült. Namost, amikor nem ült börtönben, akkor itthon volt, ami viszont minket tett tönkre. Az anyagi részét nem említem, mert pénzt lehet újra szerezni. De amit érzelmi szinten művelt velünk, azt nem lehet helyrehozni. 

Igazából nem tudom, egy "sima" drogos milyen. Egyszer olvastam egy beszámolót, egy édesanyától, aki a fiát veszítette el a heroin miatt, és ez az anyuka azt írta, hogy tiszteli a gyerekét azért, amiért nem őket akarta mindig lehúzni. Hát, Tibi nem ilyen! Neki mi vagyunk "A" család, ami számára valószínűleg azt jelenti, hogy 

1. mindenért mi vagyunk a felelősek ami vele történik (nem vicc, ő mondta)

2. mindig mindenben tőlünk lehet segítséget kérni, sőt követelni (nem, nem a leszokáshoz, hanem anyagiakban)

3. minket mindenre lehet használni

4. minket lehet állandó érzelmi zsarolással sakkban tartani

5. tőlünk lehet lopni (ha nem vagyunk eléggé elővigyázatosak)

6. nekünk lehet hazudni, ordítva hazudni, sírva hazudni, és ezek kombinációi.

Ehhez hozzá kell venni, hogy Tibi jelenleg 35 éves, tehát régen nem gyerek és nem kamasz. Nagyon-nagyon sokáig úgy gondoltuk (Anyu meg én) hogy Tibi szegény, egy áldozat. Nem rossz gyerek ő, csak félrecsúszott az élete, de bizonyára helyre lehet tenni, orvosi és családi segítséggel. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Nem vettük ugyanis hozzá azt a nagyon fontos kitételt, hogy: ha ő is akarja. Ha ő is együttműködik. 

Az első börtönbüntetése alatt (meg előtte is) támogattuk. Bár őszintén szólva, nagyon megkönnyebbültünk, amikor bevitték, és tudtuk, hogy nem jön haza, mert a mi, ún. normális életünk akkor indulhatott el újra. Szóval támogattuk, biztattuk, látogattuk, csomagok, levelek, jövő tervezgetése, milyen lesz amikor kijön, és amikor kijött, félve, de azért a jövőben és az ígéretekben bízva fogadtuk. És bizony nagyot koppantunk, mert napokon belül ismét kezdődött az őrület. Az át nem aludt éjszakák, az állandó aggódás az életéért, mert ki tudja mikor és hol találják holtan, vagy mi melyik nap találjuk úgy munkából hazaérve, hogy meghalt. A folyamatos érzelmi zsarolások azzal, hogy öngyilkos lesz, ha.... és ezeknek a "ha"-knak a sora nagyon hosszú lett idővel. A lopások, hogy nem hagyhatom a saját otthonomban az asztalomon a pénztárcámat, a mobilomat, vagy bármimet ami értéket képvisel, hanem különböző rejtekhelyekre dugom, mert még éjszaka is azok után kutat. A hazugságok végtelen sora, amivel etet, még a lélegzetvétele is hazugság. A rettenetes jelenetek, amiket rendez, ordítozás éjjel, ordítozás nappal, ha van rajtunk sapka azért, ha nincs, akkor meg azért. Ha bármiben ellentmondunk, vagy nem teljesítjük az akaratát, akkor ordítozás, fenyegetőzés, zsarolás. Teljes érzelmi letámadás, és ehhez idővel jöttek - kizárólag felém - a fizikai támadások is. (Szerencsére ezek közül egyik sem volt olyan mértékben komoly, hogy a sérülés lehetősége fennállt volna, de ez azt hiszem, igazából rajtam múlt, ugyanis nem hagytam magam.) Amikor nincs drog, akkor szobába bezárkózás, nem lehet hozzászólni, nem kommunikál, nem eszik, csak a tévé megy, de az éjjel-nappal, teljes depresszió, elvonási tünetek. Aztán kezdődik megint az egész előről. Az a tény, hogy nem lehet semmi tervezni, mondjuk egy mozit, egy kirándulást, mert jön Tibi és nem lehet egyedül hagyni, vagy Anyu nem mer egyedül hagyni vele, vagy én nem merem egyedül hagyni vele őt. A rendőrség éjszakai látogatásai és házkutatások. Szomszédok lenéző megjegyzései, elfordított fejek, nem fogadott köszönések. Cigivel kiégetett ruhák, asztalterítők, összekormozott falak, mosogatóban, padlón, ágyban stb. helyeken talált használt tűk. Vendégeket nem hívunk, mert elég egyszer-kétszer megtapasztalni azokat a tekinteteket, amikor a vendégség közepén Tibi hazaérkezik, és látják, hogyan viselkedik. Nem beszélünk a családi helyzetről szinte senkivel, mert vagy nem értik (és az első kérdés ugye: miért lett a Tibiből drogos?, amire én sem tudom a választ), vagy értik de képtelenek kezelni a helyzetet, és félrenéznek. Nem vesznek tudomást róla, olybá veszik, hogy ez a probléma nincs. Marad az ún. small talk. Szép az idő, olcsó a párizsi a boltban. Így aztán szépen lassan az évek alatt elszigetelődünk. Mi vagyunk deviánsék, a többiek pedig a normálisak, akiknél nem lakik egy ön- és közveszélyes szörnyeteg a szomszédos szobában.

Mikor másodszor beviszik, már nagyon kivagyunk, de pár hónap után haza is engedik. Megint összeomlik minden. Harmadjára jó sokára viszik be, nem is tudom már mennyi idő volt, de sok. Két év körüli ideig volt bent, erre sem emlékszem már pontosan. Akkor még mindig látogattuk, levelek, csomagok, de már nem hittük el az ígéreteket. Legalábbis én nem. Anyu azt hiszem, még akkor is hinni akart. Tévedett.

Amikor negyedszer vitték be, tehát kb. 3,5 éve, akkor én elhatározásra jutottam: kiszállok, nem csinálom tovább. Képtelen vagyok így élni, hogy mindig minden Tibitől függ. Hogy segíteni nem lehet rajta, de minket szipolyoz, mi meg tönkremegyünk, segítségünk nincs és soha nem is volt, elég volt, nem bírom már. Valójában már évekkel azelőtt sem bírtam.Hol van a saját életem? Sehol, mert minden ennek van alárendelve. Szóval akkortól nem írtam neki levelet, nem látogattam, nem beszéltem vele telefonon. Anyu is jelentősen visszavett: nem küldött erőn felül csomagot csak ritkábban, és bár leveleztek és látogatta is, nem minden hónapban. Azért telefonon sűrűn beszéltek. De már ő sem hitt benne, hogy Tibinek jó irányba változik az élete. Rentegeteg beszélgettünk az évek során Tibiről, de erről majd máskor.

Május 8-án volt a napja, hogy kiengedték. Rettegetem ettől a naptól. Úgy voltam vele, mint egy haldokló lehet, aki esetleg tudja, hogy mennyi ideje van hátra: mindent el akartam intézni. Amíg még lehet, gyorsan-gyorsan! Anyu 60. születésnapját megünnepeltük, szépen, és örültem neki, hogy Anyu áprilisban született, és nem májusban, mert akkor már ünnepelni úgysem lehetne. Előző tapasztalatainkból úgy gondoltuk, lesz néhány hetünk, mire Tibi visszacsúszik - mert hogy vissza fog, afelől kétségünk sem volt. (Neki ugyanis egy teljesen komplex (szak)segítségre lenne szüksége, hogy megtanuljon újra élni, de ez az, amit ő sosem fogadott el.) Viszont az átéltek hatására végre Anyu is belátta, hogy Tibivel nem lehet együtt élni, ezért már jóelőre megmondta neki, hogy ezúttal nem jöhet haza. Tibi azonban ezt nem fogta fel, nem tudom milyen indíttatásból, de tényleg ez történt, a mondottak nem jutottak el a tudatáig. Szállást kerestünk neki. Először albérletben (anyagi megfontolásból szobabérlésben) gondolkodtunk, aztán rájöttünk, hogy senkivel nem akarunk ennyire kiszúrni, hogy majd őt keltsék fel a rendőrök az éjszaka közepén, az ő kanalai tűnjenek el a lakásból, és oda hordja a lopott cuccait, amit majd el akar adni, vagy Isten ne adja, de ő találja meg holtan. Akárki is lenne, nem érdemli meg, hogy a nyakába rakjunk egy ilyen terhet. Ezért úgy döntöttünk, keresünk egy kulturált munkásszállót, kifizetjük az első hónapot - kb. idáig terjednek az anyagi lehetőségeink - és onnantól rá van bízva a sorsa. 

Igenám, csakhogy Tibi megtorpedózta az egészet. Meg volt beszélve, hogy Anyu találkozik vele a Móriczon reggel (Tibi előre mondta, hogy reggel 4 körül szokták kiengedni a szabadulókat, és onnantól számolták ki a körülbelüli érkezést), onnan mennek a szállásra, vesz neki kaját, tusfürdőt, borotvát stb. és onnan hazajön. Ühüm. Csakhogy Tibi nem jelent meg reggel a Móriczon, sem sehol, viszont este fél 7-kor telefonált, mondván, csak most ért Pestre, mert valamiért pont őt pont sokkal később engedték ki, mint másokat szoktak. Tehát, már az első szabad óráiban nem egyenes úton járt és eszében sem volt velünk együttműködni. Közölte, hogy nem hajlandó munkásszállóra menni, neki albérlet kell, mert a munkásszállón csupa alkoholista van, és ha mi munkásszállóra küldjük, akkor az neki egyenes út vissza a börtönbe, ahol úgyis megöli magát, ergo mi tehetünk az egészről, és egy az egyben kikérte magának, hogy nem lakhat velünk. Negyed órát volt itthon és már ordított, mint a fába szorult féreg. 

Áldozat? Ha józanul gondolom végig, akkor áldozat, de a saját magáé. Éppen írtam barátnőmnek valamelyik nap, hogy ez a tragédia az egészben: hogy 35 évesen, tizensok év drogozással és bűnözéssel töltött év után a saját felelősségét egy az egyben letagadja. Minket, főleg engem viszont nagyon is hibáztat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.

Csak mi nem vagyunk azok.

Na jó, ez így nem igaz, legalábbis valószínűleg nem. Ahogy Tibiről én sem beszélek másoknak, csak nagyon-nagyon keveseknek (ha megkérdezik, hogy van-e tesód, évek óta a "van, de nem vagyunk jó viszonyban" mondattal rázom le az érdeklődőt), úgy bizonyára mások sem teregetik a családi szennyest éppen nekem. Ha megkapargatjuk a felszínt, akkor meglepő dolgok derülhetnek ki sok családnál. Ettől függetlenül sokszor van egy olyan érzésem, hogy körülöttünk mindenki normális,  csak mi vagyunk deviánsak. Még ha az eszemmel tudom is, hogy ez nem igaz.

Hogy miért kezdem el most írni ezt a blogot, annak konkrét oka van. A testvérem, Tibi tizensok éve drogos, heroinfüggő. A mondás úgy tartja, öreg alkoholista van, de öreg drogos nincs. Azt már én teszem hozzá, hogy főleg, ha az illető herkás. Hogy miért van még mindig életben? Azért, mert bűnöző is, és sajnos/szerencsére hülye hozzá, ezért elkapják, és börtönbe zárják. Eddig négyszer vonult be a börtönbe, illetve nem vonult: vitték. A negyedik büntetése, ahol mindent az égvilágon rásóztak és összevonták, 3,5 év volt, ebből két hete szabadult. Istennek hála erőszakos bűncselekmény nincs a rovásán, lopás annál inkább. 

Szóval, ezt a blogot egyrészt azért kezdtem el írni, mert valamit csinálnom kell, és Tibivel kapcsolatban tehetetlen vagyok, tehát megőrülés ellen ez a blog is jó lesz. Másrészt az évek során annyi minden halmozódott fel bennem, amit vagy nem tudtam elmondani, vagy nem akartam elmondani, hogy az már túl sok, tehát egyfajta írásterápiás cél is vezérel.

Mi, a család, Anyu és én vagyunk. Tibi már nem mondható igazi családtagnak, régóta nem. Szóval mi, ketten, próbálunk élni és túlélni néha olyan helyzetekben, amikor az ember agya felmondja a szolgálatot, és próbálunk helyes döntéseket hozni akkor, amikor helyes döntés nem is létezik, csak a kisebb kupac, meg a nagyobb kupac sz.r közül lehet választani. Közben megy az élet, munka, számlák, vasárnapi ebéd, a macska, szóval semmi extra dolog, de mégis. Ahányszor Tibi felbukkan - értem ezalatt, hogy amikor nincs börtönben - görcsbe szorul a gyomrunk. Na, ez a görcsbe szorul a gyomrunk, ez igaz, de csak részigazság, ennél sokkal gazdagabb a negatív érzések tárháza, a rémálmoktól kezdve a bennem időnként munkáló gyilkos dühig bezárólag. 

Körülöttünk mindenki normális, akinek nem kell olyan súlyos lelkiismereti csatákat vívnia, mint nekünk. De erről majd később.