Említettem már, hogy Anyu és én nem egyformán reagálunk a Tibivel történtekre, ezért aztán a vele való kapcsolatunk sem egyforma.

Anyu sokkal engedékenyebb, mint én. Ez részben a személyiségéből fakad (sajnos ő tipikus példája annak, amikor valaki túl rendes - ezt aztán nagyon sokan kihasználták élete során), részben pedig abból, hogy Tibi a gyereke. Eleinte én is engedékeny voltam, pontosabban teljesen másképpen álltam a helyzethez, mint ahogyan ma, de ez az engedékenység mára 100%-ban eltűnt. 

Egyszerűen azért, mert túl sok rosszat tapasztaltam. Nem részletezem most, mi mindent, de bőven túlcsordult a pohár. A Tibivel történtek annyira negatív hatással voltak és vannak az én életemre, ami testi és lelki nyavalyákat okozott, és még hol van a vége? Anyu azonban tűr. "Mert a gyerekem." 

Amikor másodszorra engedték haza Tibit a börtönből, akkor sajnos meglepetésszerűen jött, egyszerűen annyi történt, hogy este épp a konyhából jöttem ki, amikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és mivel mind a ketten itthon voltunk, csak ő jöhetett haza. Nem viccelek: kiment az erő a lábamból, ha nem dőlök neki a hűtőszekrénynek, tutira elesem. Fel sem ocsúdtam, amikor azt látom, hogy Anyu nem jön, de repül ki a szobából Tibihez, hogy de jó, hogy hazajöttél kisfiam! Na akkor kezdtem sejteni, hogy ebből súlyos  gondok lesznek még. 

Múlt az idő, és Anyu egyre kevésbé bízott meg benne. Mindent ketten csináltunk, minden problémát ketten oldottunk meg, minden teher kettőnket sújtott. Amikor meghalt a kutya, amikor meghalt Apu, amikor meghalt a macska, amikor anyagi csődben voltunk (nem egyszer), stb. Vitatkozni szoktunk néha, veszekedni soha. Egyetlen ütközési pont köztünk Tibi.

Nagyon-nagyon sokszor beszéltem Anyu lelkére, mert idővel észrevettem, hogy túl engedékeny, és olyan dolgokban is engedékeny, amitől nekem a hajam az égnek meredt. Pl. Tibi hazahordott ki tudja honnan szedett (azaz: lopott) dolgokat. Pl. valami külföldi leveskonzerveket. Anyu berakta a szekrénybe, mondván, majd megfőzi. Mondtam, ha te ezt megfőzöd, én kiöntöm, és kivágom a lábast is az ablakon! Hozott Anyunak valami napszemüveget. Ki tudja honnan. (Azaz: lopta.) Megállt bennem az ütő, amikor Anyu hordani kezdte. És amikor szóvá tettem, nem értette, hogy mi a fene bajom van?! Tulajdonképpen én lettem lehülyézve, amiért kikérem magamnak, hogy lopott cuccokat hordjon az otthonunkba. Nem egy ilyen eset volt. Ma már eljutott odáig (legalábbis szóban), hogy Tibitől soha semmit nem szabad elfogadni, de ez akárcsak egy évvel ezelőtt is másképp volt. Történt, hogy egy könyvcsereberés oldalra könyveket keresgéltem a polcon a nappaliban, amikor egy Bibliában találtam valami 40e forintot. Nocsak, nekünk van félretett pénzünk? Kiderült, nincs félretett pénzünk. Azt a pénzt Tibi küldte el egy haverjával - a börtönből!!! - hogy majd Anyu apránként küldje be neki a számlájára. Honnan volt az a pénz? Anyu meg sem kérdezte, tette, amit Tibi mondott. -Nekem miért nem mondtad? -Mert tudtam, hogy nem tetszene és kiakadnál. -És ha a hátam mögött csinálod, és rájövök, az jobb?! Kiakadtam, bőgtem, mert rohadt rosszul esett, hogy összejátszanak a hátam mögött, ráadásul megint Anyu van belerángatva valami tisztátalan ügybe, de ez rajtam kívül igazából senkit a világon nem érdekelt. Anyut se. 

Mondom még egyszer: rengeteg beszélgetésen vagyunk már túl. Ezt annyiban pontosítanám, hogy iszonyú sokszor beszéltem a lelkére, érveltem, kérleltem, néha kifakadtam és kiabáltam is. A fentiek és az ehhez hasonló dolgok miatt. Legtöbbször makacs hallgatás volt a válasz. 

Aztán sejteni kezdtem idővel, hogy Anyu lelkiismerete lesz a ludas. Azt hiszem, ezzel akar egyfajta abszurd módon kompenzálni, ezzel akarja Tibit támogatni, ezzel akar melléállni, mert másképpen már nem lehet. De sajnos ez attól még egy nagyon-nagyon rossz hozzáállás, és sajnos mai napig is éreztetni a hatását.

Azt hiszem már leírtam, hogy a munkásszállós terveinket szabotálta, egy ismerősénél kapott szállást, de onnan elég hamar kiebrudtalták, és talán nem tévedek, ha úgy sejtem, ennek a gyors költözésnek az volt az oka, hogy meglátták, mit művel belőve. (Érzékeltetésül az elmúlt napok termései: legalább 10 deka kávét töm a teafőzőbe, amitől ihatatlan lötty lesz az egész, és órákig tart kipucolni; zuhanyzás után szemeteslapáttal kell fellapátolni a vizet, hogy ne a földszintig ázzon ez az összes szomszéd stb.) Kihisztizte, hogy legyen egy kerületen belüli albérlete. Ma megtörtént, Anyu befizette egy hónapra előre egy bérelt szobába. Csakhogy az ismerősétől tegnapelőtt ki kellett költöznie, az albérlet meg mától volt, tehát maradt egy nap és egy éjszaka, amit brühühűűűű, hol fog ő eltölteni? Miután fél napot gyomorgörcsöltünk az előre látható érzelmi zsarolások miatt, találtam neki egy kőbányai munkásszállót, ami vasárnap délután is tud fogadni. Vagy ez, vagy mész a híd alá. Természetesen harmadik megoldást választott, kerületen belüli munkásszállóba ment. És reggel hisztizett, hogy ő nem alszik munkásszállón többet, mert ott csótányok vannak! 

Ja igen, mert ennek okán, hogy meg kell beszélni, hogy hová megy szállásra és ilyesmik, tegnap négyszer jött fel hozzánk. Egyik alkalommal sem én engedtem be. Ültem a szobámban és nem szólaltam meg, de rohadtul nem tetszett és nagyon idegesített. Most ebben mi az "éljen tőlünk függetlenül", ha naponta többször átjáróháznak használja a lakást?! Ma munkából kiérve felhívtam Anyut, és bár feldühített, nem lepett meg amit mondott: Tibi napi elfoglaltsága az volt, hogy Anyut puhítsa. Jöttek a szokásos szólamok, hogy nekünk kettőnknek összesen 5 szobánk van, neki mégsem adunk egyet se, hogy de miért nem jöhet ő haza, de mostakkormilesz vele, nem bűnhődött-e még eleget, de miért nem bízunk meg benne, most miért nem hiszünk neki, stb. stb. És sajnos Anyu belemegy ezekbe a játszmákba, elmagyarázza huszadszorra is ugyanazt, amit Tibi nem fog fel és nem ért meg. Mondhatni, egyik fülén be, a másikon meg ki, rohadtul nem érdekli, amit ilyenkor a másik mond, kivéve, ha az beleegyezés abba, amit ő akar. Minden mást 100%-ig ignorál. Szóval Anyu egész nap hallgatta az érzelmi zsarolásokat, és becsületére legyen mondva, hogy kitartott, de délután mondtam neki telefonon, hogy ha hazaérek és Tibit itt találom, én fogom innen kidobni. (Ez nagyszájúságnak hangzik, és az is, de elkapott a harci ideg.) Erre nem volt szükség, meglett az albérlet. De miután a tegnapi nap felét itt töltötte, a mai nap jó felét itt töltötte, holnap még felugrik, mert nem tudta most az összes cuccát elvinni. És itt a baj: hogy ezt Anyu engedi. Mondtam már neki kb. ezerszer, hogy Tibinek ez a módszere vele szemben: beteszi az ajtó résébe a lábát. Ha egy miliméternyi rést hagy az ember, oda ő betolakszik, és azon van, hogy tágítsa. Ha nem tudja a célját egy svunggal elérni, akkor addig dumál és dumál és dumál, amíg apróbb engedményeket nem kap. Milliószor láttam már ezt a módszert, és undorodom tőle. Most ugye arról volt szó, mielőtt kijött, hogy be sem teheti ide a lábát. Mégis első este itt aludt. (És ha én ideiglenesen nem költözöm el itthonról emiatt, akkor ezer százalék, hogy maradt volna!) És azóta is, akármire szüksége van, megkapja. Kaja kell? Tessék! Szállás kell? Tessék! Egyetlen egyszer volt olyan, hogy be akart jönni és nem sikerült, amikor a szabadulását követő második nap éjszakáján éjjel fél 11-kor arra ébredtem, hogy felváltva dörömböl és csönget az ajtón. Mivel pont miatta voltam elég fáradt, már rég aludtam. Kérdem, ki az? - Tibi vagyok, megvertek, kiraboltak, ellopták a telefonom, engedj be! -Tibi, fél 11 van, nem engedlek be! -De megverteeeeeeek - zokogja. -Nem érdekel, késő éjszaka van, menj innen el! Mire hallom ,hogy dühében egy nagyot csap a liftajtóra és elrobog. Másnap reggel jön, Anyu beengedi. Szó sem volt arról, hogy megverték volna, és látszik is rajta, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá senki, viszont a telefon, amit Anyu "kistelefonja" volt, vész esetére tartalékolt mobil, az nincs meg. Állítólag ellopták. Szerintem meg eladta, mert azt is látom rajta, hogy nem tiszta, be van lőve. És ekkor tartottunk a szabadulásától számított 3. napnál. 

Néha (na jó, elég sűrűn) azon kapom magam, hogy gondolkodom: én vagyok túl szigorú vele? A válasz: NEM!!! Józan ésszel végiggondolva csak ez lehet a válasz, viszont már annyiszor kellett szigorúnak lennem, annyi meddő beszélgetésen, vitatkozáson vagyok túl, ahol mindig én képviseltem a "negatívabb" oldalt (és a vicc, hogy a végén rendre kiderül, hogy nekem volt igazam!), hogy óhatatlanul is önvizsgálatot tartok állandóan. Viszont mivel Anyu túl engedékeny, ezért Tibi mindig eléri, amit akar. És én vagyok az ősellenség, mint tudjuk, mert sajnos annyira még nem drogozta el az agyát, hogy ne tudja: ezeket a játszmákat velem nem játszhatja. Pont ma mondtam Anyunak, reflektálva arra, hogy délutánra teljesen kész volt már idegileg az állandó nyúzástól, hogy nézd meg a különbséget aközött, ahogy Tibi velem meg veled viselkedik. Érdekes módon engem soha nem nyúz engedményekért, na vajon miért? Mert tudja, hogy velem nem teheti meg!

Viszont így se jó, mert így meg állandóan örlődöm kettejük között, állandóan figyelnem kell Anyura. Múlt héten pénzt adott neki. Utólag megbánta, de akkor a pénz már Tibinél volt, a jó ég tudja mire költötte, még ha kajára kapta is. És még ezer ilyen dolog van. Nem élhetek én se úgy, hogy állandóan veszekszek és vitatkozom, nem erre vagyok berendezkedve, de ha nem teszem, akkor Anyu még jobban úgy ugrál, ahogy Tibi fütyül, és annak nem lesz jó vége. Mit csináljak, zsaroljam én is Anyut, azzal, hogy elköltözöm? Tudom, hogy anyagilag és érzelmileg mekkora pácban hagynám. Vagy ne zsaroljam, de akkor meg semmi beleszólásom nincsen semmibe, megintcsak alárendelem magam Tibinek, mert Anyu egész egyszerűen képtelen neki nemet mondani? Mi itt a jó megoldás, ha van egyáltalán ilyen? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.