Ha valakinek alkoholista az egyik családtagja, az azonnal sajnálkozást vált ki. Úúúú, te szegény. Mert azt mindenki tudja, hogy egy alkoholista mellett, főleg ha erőszakosra issza magát és nem viccesre, elég csúnya tud lenni az élet. És fujjfujj a büdös alkoholista, aki bántalmazza a családját.

Ezzel szemben, ha valakinek drogos a családtagja - jellemzően ez nem a szülői korosztályt érinti egyelőre, bár ez csak idő kérdése  - az első kérdés az hogy mi történt vele, hogy drogozni kezdett? Ezzel többször szembesültem. És hát kitől mástól kérdeznék ezt meg, mint a családjától? Úgy vettem észre, mindenki azt feltételezi, hogy valaminek történnie kellett, valami nagy dolognak, hogy az illető ide jutott, hogy drogokhoz nyúl. Valami gyerekkori traumának, vagy ilyesminek, de valaminek történnie kellett, máskülönben nem nyúlt volna a drogokhoz.

Ezzel kapcsolatban rengeteg önvizsgálaton vagyok túl. Bár mindössze 1,5 év a korkülönbség köztünk, és helyzetemből adódóan egyáltalán nem látom objektíven a helyzetet. Egyrészt mert együtt voltunk gyerekek, és tizenéves korunkig, ha nem is voltunk mintatestvérek, nagyon sok mindent csináltunk együtt. Másrészt az elmúlt években csak  rossz tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban, kizárólag negatívumokat éltem meg, de abból rengeteget, és mára elmondható, hogy a normális emberi kapcsolat közöttünk bármilyen szinten elképzelhetetlen. Még beszélgetni sem tudunk, ez a szomorú igazság.

Tibi ugyanis nem tud, nem akar vagy nem bír kilépni ebből a helyzetből, amiben van. (Ezt most elég sután fogalmaztam meg, de nem jut eszembe jobb.) Az elmúlt kb. 13 éve vagy arról szólt, hogy az eszméletlenségig drogozza magát (ehhez idővel nyugtatók is csatlakoztak, hogy a drog hatását növeljék), vagy börtönben ült. A kettő között nincs és nem volt átmenet. Kétszer (mondhatni, majdnem háromszor) próbált meg leállni, de elbukott, abbahagyta, elsunnyogta. Az első leállási kísérleténél kapott először nyugtatókat az orvosától, hogy a drog helyett használja, de visszafelé sült el a dolog, mert gondolom valaki elárulta neki, hogy ha együtt használja a heroint meg a Rivotrilt, akkor az neki jobb. Nem lett jobb, azóta nyugtatóktól is függ. A második  kísérlete egy zárt intézet volt, már nem emlékszem melyik, de egy nap után hazakönyörögte magát a szokásos érzelmi zsarolásokkal. A harmadik pedig egy bejárós hely volt, ahol egy Methadon nevű szerrel próbálták kiváltani a drogot. Remélem, jól emlékszem a gyógyszer nevére. Ez volt úgy 7-8 éve, és azóta semmi. 

Kénytelen voltam megtanulni azt, hogy senkin nem lehet segíteni, ha nem akarja. És Tibi nem akarja. Vastag és áthatolhatatlan falat húz maga köré, amit kismilliószor próbáltam áttörni, sikertelenül. Nem hagyta. Minden, amit tőle tudtam meg arról, hogy valójában miért is kezdett drogozni az volt, hogy "mert megkínáltak". Slussz. 

Agresszor vagy áldozat? Az előbbi mindenképpen. A múltkor olvastam egy (ex)drogossal egy interjút, aki megtért egy valláshoz és életmódot váltott, ő azt mondta, évekig piócáskodott a családján. Érdekesnek találtam, mert én is ezt a szót szoktam használni. Tibi egy pióca. Mint említettem, tőle az elmúlt tizenpár évben vagy azt tapasztaltam, hogy mindent tönkretesz - saját magát, minket és a lakókörnyezetünket is - vagy börtönben ült. Namost, amikor nem ült börtönben, akkor itthon volt, ami viszont minket tett tönkre. Az anyagi részét nem említem, mert pénzt lehet újra szerezni. De amit érzelmi szinten művelt velünk, azt nem lehet helyrehozni. 

Igazából nem tudom, egy "sima" drogos milyen. Egyszer olvastam egy beszámolót, egy édesanyától, aki a fiát veszítette el a heroin miatt, és ez az anyuka azt írta, hogy tiszteli a gyerekét azért, amiért nem őket akarta mindig lehúzni. Hát, Tibi nem ilyen! Neki mi vagyunk "A" család, ami számára valószínűleg azt jelenti, hogy 

1. mindenért mi vagyunk a felelősek ami vele történik (nem vicc, ő mondta)

2. mindig mindenben tőlünk lehet segítséget kérni, sőt követelni (nem, nem a leszokáshoz, hanem anyagiakban)

3. minket mindenre lehet használni

4. minket lehet állandó érzelmi zsarolással sakkban tartani

5. tőlünk lehet lopni (ha nem vagyunk eléggé elővigyázatosak)

6. nekünk lehet hazudni, ordítva hazudni, sírva hazudni, és ezek kombinációi.

Ehhez hozzá kell venni, hogy Tibi jelenleg 35 éves, tehát régen nem gyerek és nem kamasz. Nagyon-nagyon sokáig úgy gondoltuk (Anyu meg én) hogy Tibi szegény, egy áldozat. Nem rossz gyerek ő, csak félrecsúszott az élete, de bizonyára helyre lehet tenni, orvosi és családi segítséggel. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Nem vettük ugyanis hozzá azt a nagyon fontos kitételt, hogy: ha ő is akarja. Ha ő is együttműködik. 

Az első börtönbüntetése alatt (meg előtte is) támogattuk. Bár őszintén szólva, nagyon megkönnyebbültünk, amikor bevitték, és tudtuk, hogy nem jön haza, mert a mi, ún. normális életünk akkor indulhatott el újra. Szóval támogattuk, biztattuk, látogattuk, csomagok, levelek, jövő tervezgetése, milyen lesz amikor kijön, és amikor kijött, félve, de azért a jövőben és az ígéretekben bízva fogadtuk. És bizony nagyot koppantunk, mert napokon belül ismét kezdődött az őrület. Az át nem aludt éjszakák, az állandó aggódás az életéért, mert ki tudja mikor és hol találják holtan, vagy mi melyik nap találjuk úgy munkából hazaérve, hogy meghalt. A folyamatos érzelmi zsarolások azzal, hogy öngyilkos lesz, ha.... és ezeknek a "ha"-knak a sora nagyon hosszú lett idővel. A lopások, hogy nem hagyhatom a saját otthonomban az asztalomon a pénztárcámat, a mobilomat, vagy bármimet ami értéket képvisel, hanem különböző rejtekhelyekre dugom, mert még éjszaka is azok után kutat. A hazugságok végtelen sora, amivel etet, még a lélegzetvétele is hazugság. A rettenetes jelenetek, amiket rendez, ordítozás éjjel, ordítozás nappal, ha van rajtunk sapka azért, ha nincs, akkor meg azért. Ha bármiben ellentmondunk, vagy nem teljesítjük az akaratát, akkor ordítozás, fenyegetőzés, zsarolás. Teljes érzelmi letámadás, és ehhez idővel jöttek - kizárólag felém - a fizikai támadások is. (Szerencsére ezek közül egyik sem volt olyan mértékben komoly, hogy a sérülés lehetősége fennállt volna, de ez azt hiszem, igazából rajtam múlt, ugyanis nem hagytam magam.) Amikor nincs drog, akkor szobába bezárkózás, nem lehet hozzászólni, nem kommunikál, nem eszik, csak a tévé megy, de az éjjel-nappal, teljes depresszió, elvonási tünetek. Aztán kezdődik megint az egész előről. Az a tény, hogy nem lehet semmi tervezni, mondjuk egy mozit, egy kirándulást, mert jön Tibi és nem lehet egyedül hagyni, vagy Anyu nem mer egyedül hagyni vele, vagy én nem merem egyedül hagyni vele őt. A rendőrség éjszakai látogatásai és házkutatások. Szomszédok lenéző megjegyzései, elfordított fejek, nem fogadott köszönések. Cigivel kiégetett ruhák, asztalterítők, összekormozott falak, mosogatóban, padlón, ágyban stb. helyeken talált használt tűk. Vendégeket nem hívunk, mert elég egyszer-kétszer megtapasztalni azokat a tekinteteket, amikor a vendégség közepén Tibi hazaérkezik, és látják, hogyan viselkedik. Nem beszélünk a családi helyzetről szinte senkivel, mert vagy nem értik (és az első kérdés ugye: miért lett a Tibiből drogos?, amire én sem tudom a választ), vagy értik de képtelenek kezelni a helyzetet, és félrenéznek. Nem vesznek tudomást róla, olybá veszik, hogy ez a probléma nincs. Marad az ún. small talk. Szép az idő, olcsó a párizsi a boltban. Így aztán szépen lassan az évek alatt elszigetelődünk. Mi vagyunk deviánsék, a többiek pedig a normálisak, akiknél nem lakik egy ön- és közveszélyes szörnyeteg a szomszédos szobában.

Mikor másodszor beviszik, már nagyon kivagyunk, de pár hónap után haza is engedik. Megint összeomlik minden. Harmadjára jó sokára viszik be, nem is tudom már mennyi idő volt, de sok. Két év körüli ideig volt bent, erre sem emlékszem már pontosan. Akkor még mindig látogattuk, levelek, csomagok, de már nem hittük el az ígéreteket. Legalábbis én nem. Anyu azt hiszem, még akkor is hinni akart. Tévedett.

Amikor negyedszer vitték be, tehát kb. 3,5 éve, akkor én elhatározásra jutottam: kiszállok, nem csinálom tovább. Képtelen vagyok így élni, hogy mindig minden Tibitől függ. Hogy segíteni nem lehet rajta, de minket szipolyoz, mi meg tönkremegyünk, segítségünk nincs és soha nem is volt, elég volt, nem bírom már. Valójában már évekkel azelőtt sem bírtam.Hol van a saját életem? Sehol, mert minden ennek van alárendelve. Szóval akkortól nem írtam neki levelet, nem látogattam, nem beszéltem vele telefonon. Anyu is jelentősen visszavett: nem küldött erőn felül csomagot csak ritkábban, és bár leveleztek és látogatta is, nem minden hónapban. Azért telefonon sűrűn beszéltek. De már ő sem hitt benne, hogy Tibinek jó irányba változik az élete. Rentegeteg beszélgettünk az évek során Tibiről, de erről majd máskor.

Május 8-án volt a napja, hogy kiengedték. Rettegetem ettől a naptól. Úgy voltam vele, mint egy haldokló lehet, aki esetleg tudja, hogy mennyi ideje van hátra: mindent el akartam intézni. Amíg még lehet, gyorsan-gyorsan! Anyu 60. születésnapját megünnepeltük, szépen, és örültem neki, hogy Anyu áprilisban született, és nem májusban, mert akkor már ünnepelni úgysem lehetne. Előző tapasztalatainkból úgy gondoltuk, lesz néhány hetünk, mire Tibi visszacsúszik - mert hogy vissza fog, afelől kétségünk sem volt. (Neki ugyanis egy teljesen komplex (szak)segítségre lenne szüksége, hogy megtanuljon újra élni, de ez az, amit ő sosem fogadott el.) Viszont az átéltek hatására végre Anyu is belátta, hogy Tibivel nem lehet együtt élni, ezért már jóelőre megmondta neki, hogy ezúttal nem jöhet haza. Tibi azonban ezt nem fogta fel, nem tudom milyen indíttatásból, de tényleg ez történt, a mondottak nem jutottak el a tudatáig. Szállást kerestünk neki. Először albérletben (anyagi megfontolásból szobabérlésben) gondolkodtunk, aztán rájöttünk, hogy senkivel nem akarunk ennyire kiszúrni, hogy majd őt keltsék fel a rendőrök az éjszaka közepén, az ő kanalai tűnjenek el a lakásból, és oda hordja a lopott cuccait, amit majd el akar adni, vagy Isten ne adja, de ő találja meg holtan. Akárki is lenne, nem érdemli meg, hogy a nyakába rakjunk egy ilyen terhet. Ezért úgy döntöttünk, keresünk egy kulturált munkásszállót, kifizetjük az első hónapot - kb. idáig terjednek az anyagi lehetőségeink - és onnantól rá van bízva a sorsa. 

Igenám, csakhogy Tibi megtorpedózta az egészet. Meg volt beszélve, hogy Anyu találkozik vele a Móriczon reggel (Tibi előre mondta, hogy reggel 4 körül szokták kiengedni a szabadulókat, és onnantól számolták ki a körülbelüli érkezést), onnan mennek a szállásra, vesz neki kaját, tusfürdőt, borotvát stb. és onnan hazajön. Ühüm. Csakhogy Tibi nem jelent meg reggel a Móriczon, sem sehol, viszont este fél 7-kor telefonált, mondván, csak most ért Pestre, mert valamiért pont őt pont sokkal később engedték ki, mint másokat szoktak. Tehát, már az első szabad óráiban nem egyenes úton járt és eszében sem volt velünk együttműködni. Közölte, hogy nem hajlandó munkásszállóra menni, neki albérlet kell, mert a munkásszállón csupa alkoholista van, és ha mi munkásszállóra küldjük, akkor az neki egyenes út vissza a börtönbe, ahol úgyis megöli magát, ergo mi tehetünk az egészről, és egy az egyben kikérte magának, hogy nem lakhat velünk. Negyed órát volt itthon és már ordított, mint a fába szorult féreg. 

Áldozat? Ha józanul gondolom végig, akkor áldozat, de a saját magáé. Éppen írtam barátnőmnek valamelyik nap, hogy ez a tragédia az egészben: hogy 35 évesen, tizensok év drogozással és bűnözéssel töltött év után a saját felelősségét egy az egyben letagadja. Minket, főleg engem viszont nagyon is hibáztat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.