Természetesen nem ez a mostani volt az első kísérletünk arra, hogy Tibitől függetlenül éljünk. 1999-ben sajnos meghalt a Nagymamánk, akit nem mellesleg nagyon szerettünk. Maradt utána egy önkormányzati lakás Budán, ahová én a Mama kérésére be voltam jelentve, mondván, ha vele történik valami... és sajnos történt is. Nem laktam ott, de oda voltam bejelentkezve. Az önkormányzat azzal a lendülettel ki is paterolt volna engem abból a lakásból, de némi ügyvédi segítséggel sikerült elérni, hogy mégse tegyék. A lakást elcseréltük egy másfél szobás lakótelepi, de saját tulajdonú lakásra. Aztán azt eladtuk, a pénzt két részre osztottuk (Anyum és keresztanyám), és ki-ki ment a saját pénzével tovább. Mi a pénzhez kölcsönt vettünk fel, szerencsére forint alapút, és vettünk Tibinek egy lakást. (Ez így zanzásítva van, de volt vagy 2-3 év, mire lezajlott). Anyu tudott hitelt felvenni, az ő nevére került a lakás is. Gondoltuk - iszonyú naivak voltunk, így utólag nézve - hogy mi ketten maradunk Anyuval, valahogy csak nekem is kerül egy lakás valahonnan, ahol elkezdhetem a saját életemet, és Tibi is élje a magáét. Pont.

Igenám, csakhogy Tibi nem volt hajlandó beköltözni. Akkor szabadult másodjára. Emlékszem, hogy amikor megvettük, a lakásról sokat írtam neki, le is fotóztam mindent, hogy majd hova fog beköltözni, a képeket kinyomtatva elküldtem, azt írta vissza, hogy büszkén mutogatja odabent mindenkinek, hogy neki saját lakása van, és parkettás-kövezett, bútorokkal, mikróval, hűtővel, mindennel. Tervezgette, hogy mennyit kell keresnie ahhoz, hogy a hitelt is tudja fizetni (bár ebben előzetes megállapodásunk szerint segítettünk volna, azzal a feltétellel, hogy tiszta marad és dolgozik) és meg is tudjon élni. Mire kijött, a hozzáállása megváltozott: nem költözik be, ő itt akar lakni velünk, és kész. 

Rövidesen már nem volt tiszta, lőtte magát, na akkor akart volna beköltözni. Akkor viszont már nem hagytuk, mert világosan láttuk (túl későn) hogy mire megy ki a játék. Vég nélküli alkudozások, fenyegetőzések, kérlelések, zsarolások kezdődtek. A lakást kiadtuk albérletbe, hogy a hitelt és a rezsit tudjuk fizetni, de az albérlő lelépett. Mire Tibi kitalálta, hogy csellel szerzi meg a lakást, felhívta az egyik haverját, hogy hívjon fel minket, hogy ő kivenné azt a lakást, de aztán igazából nem is ő költözne be, hanem a Tibi. Nyilván nem fogta fel, hogy mivel játszik, szerencsémre ő, ha nem tiszta, nem tud normális hangnemben kommunikálni, minimum kiabálva beszél, így a másik szobából is meghallottam, amint ezügyben telefonál. Mondanom se kell, iszonyú balhé lett. 

De nem is ez a lényeg. Nagy nehézségek árán, a teljes anyagi csődöt egy hajszállal elkerülve végül eladtuk a lakást kb. másfél éve, addig albérlőkkel veszkődtünk, nagy ráfázás volt anyagilag. Nem is érdekelt már az egész, csak a saját beleforgatott tőkénket sajnáltam. Időközben sajnos meghalt a nagy-nagynénikénk (Mama idősebb testvére), aki után én örököltem egy lakást. Ez volt kb. 2 hónapja. És a nagyon jellemző momentum, amiért leírtam ezt az egész sztorit: Tibi kikérte magának a helyzetet. Megsértődött! Hogy "bezzeg neked öröklakás jut", neki meg a munkásszálló, vagy ha szerez magának, akkor az albérlet. Az, hogy neki is jutott volna egy, csak rettenetesen elb.szta, az egyszerűen nem jut el a tudatáig. Csak az irigység, csak a "bezzeg...". Most őszintén, mit mutat ez az ő jelleméről, ha van még neki olyanja egyáltalán?

(Azért én sem vagyok hülye teljesen, az én lakásomról ugyanis Tibi nem tudja, hogy hol van, és ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni. Hétpecsétes titok. Egyelőre nem tudok még oda beköltözni, de remélem idővel sikerül, és egyszerűen KELL nekem egy olyan hely, ahová a ő keze nem ér el.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.