Nagyon visz most engem előre a lendület, mindent de mindent le akarok írni, ami nyilvánvalóan nem fog menni egy nap alatt, de mivel ezt a blogot nem terveztem, csak úgy keltem fel ma reggel, hogy leírom, voltaképpen mindegy is, hogy mennyi ideig tart. Ha holnaputánra elfogy a mondanivalóm, hát elfogy. 

A gyerekkorunkról akartam ma még írni. Mivel egész nap zakatol a fejemben a "de mitől lett drogos?" kérdés, és nem találom rá a választ - ez nem az első eset - ezért visszanyúlok a múltba. 

Szegényes, de tisztességes körülmények között éltünk, Tibi sem jólétbe született, előtte másfél évvel én sem. Egy egyszobás lakásban laktunk, az 5. emeleten, a lift a 4. emeletig vitt fel, onnan gyalog kellett menni. WC a folyosó végén. Ezt a lakást is úgy kapták a szüleim, hogy Papa, a nagyapám az akkori IKV-nál dolgozott, és kijárta, hogy a fiataloknak legyen saját lakása. Egyébként meg, a Párt ott tett keresztbe, ahol tudott. Tibi 8 éves volt, én pedig 10, amikor nagyobb, többszobás lakásba tudtunk költözni. Emlékszem, nagyon örültünk a lakáson belüli fürdőszobának, főleg, hogy olyan jól visszhangzott. 

Tibi nagyon anyás volt. Még kiskamasz korában is megtartotta azt a szokását, hogy a tévét esténként Anyu ölébe hajtott fejjel nézte. Én azt hiszem, inkább apás voltam - ez nem csoda, tekintve, hogy az égvilágon mindenben rá hasonlítok. Amennyire emlékszem, egyformán neveltek minket, nem volt kivételezés semmilyen irányban. Egyszerre keltünk fel, egyszerre fürösztöttek, egyszerre néztünk mesét, egyszerre kellett aludni menni, ésígytovább. A csokinak, süteménynek, gyümölcsnek mindig hajszálpontosan felezve kellett lenni, amivel Anyut alighanem az őrületbe kergettük időnként. Tíz éves koromban felvilágosítottak, Anyu leült velem és egy korombeli gyereknek készült képeskönyvvel, és elmagyarázta a dolgokat. Tibivel kissé később, amikor ő lett tízéves, Apu ült le beszélgetni, csakhogy kiderült, hogy Tibi addigra titokban kiolvasta a felvilágosító könyvet. 

Nem voltunk klasszikus értelemben véve jó testvérek, sokat vitatkoztunk, főleg napközben. Este azonban, mivel egy szobában aludtunk, fél éjszakákat átbeszélgettünk. (-Nem is igaz! -De igen, igaz! -Jó, de akkor esküdj meg úttörő becsületszavadra!) Viszont bármennyire is elkeserítő a helyzet most, visszagondolva a gyerekkorunkra, nagyon sok jó élményünk volt, testvérként és családként is. Sok-sok játék, kirándulások, horgásztúrák, mesék, minden ami egy gyereknek kell. Persze a szüleim sem voltak tökéletesek, mert ki az, akinek tökéletes szülei vannak?, de mindig gondoskodtak rólunk és szerettek minket. Néha úgy vagyok vele, hogy szívesen megkérdezném Tibit, hogy ő vajon hogyan élte meg a gyerekkorát? Nem tudom, létezhet-e olyan, hogy ő ezt teljesen másképpen élte meg, mint én? És ha igen, vajon hogyan? Két dolog miatt jut eszembe ez újra és újra. Az egyik az a tudat, hogy bármilyen rosszul is alakul a felnőtt életem évek óta, azért az alapok jól vannak bennem lerakva. Ez adja az érzelmi hátteret ahhoz, hogy fel tudjak dolgozni helyzeteket, hiszen szerető családban nőttem fel, ahol volt esti mese, anyu-apu, unokákat szerető nagyszülők, voltak karácsonyok, szülinapok, családi szertartások és szokások, stb. És ez a másik, hogy Tibi ugyanebben a családban nőtt fel, és mégis elveszett. Miért? 

Mindig utólag okos az ember, és most visszatekintve voltak jelei annak, hogy Tibi nem egészen úgy működik, mint egy normális gyerek. Akkoriban mindenki úgy fogta fel, hogy a gyerek nagy csibész, és ez minden bizonnyal így is volt, csakhogy azok a srácok, akik Tibivel együtt csibészkedtek, mára megállapodtak, feleségük, gyerekük, szakmájuk van. Csak Tibi csúszott félre. Miért? 

A problémák... hát nem is tudom, mikor kezdődtek. Merthogy Tibi már kisiskolásként, tehát alsó tagozatban megtalálta az úgynevezett "rossz társaságot". Egyetlen gyerek járt az osztályába, akivel nem volt jó ötlet barátkozni, mondanom se kell, megtalálták egymást. Anyuék eltiltották tőle. Iskolaváltás (költözés miatt) után ugyanez pepitában. Kb. 12 évesen cigizésen kapták az iskola mellett. 13 évesen nem engedték el a szüleim diszkóba, mire elkezdett éjnek évadján kiszökdösni a lakásból. Az iskolából eltanácsolták a magaviselete miatt (sajnos már nem emlékszem, hogy pontosan mi volt az oka), másik iskolában fejezte be a 8. osztályt. A középiskolát nagy nehezen elvégezte, de sokat lógott, és a végső vizsgáit sem tette le, úgyhogy a végzettsége mai is 8 általános, holott az esze és a képességei alapján ennél jóval több is lehetne. Anyuék mondanom se kell, próbálták megfékezni. Rengeteg beszélgetésen voltak túl, rengeteg kétségbeesett tiltáson, később veszekedéseken. Tibi egyszerűen nem tartotta be a szabályokat és kész. Ebben ma sem változott. Később elkezdett otthonról lopkodni, horgászfelszerelést, arany ékszereket, karórát, készpénzt, ruhákat. Nem ment el dolgozni, mindig más kifogással, de nem dolgozott, csak élt itthon. Aztán valamikor drogos lett. Hogy mikor, nem tudom, mert addigra a szüleim elváltak, és külön szobába költöztünk, ami nagyon ránk fért. Már akkor méter magas falakat emelt maga köré, ami idővel csak vastagodott. Elkezdett úgy hazajárni, hogy először azt hittem, totál részeg. Tibi pedig ráerősített erre a fals sejtésemre, hogy ők a haverokkal mennyi sört megittak. Pedig az akkor már a heroin volt, csak nem tudtam róla. A totál részeg embert és a heronistát egy laikusnak, mint ami én akkoriban voltam, nagyon könnyű összekeverni. Dülöngél, a mozdulatai túlzóak, a beszéde kásás, a mondatai szétesnek, hangos. 

Innentől a dolgok elég gyorsan történtek. Pár hét, vagy pár hónap múlva (erre sem emlékszem már) bevallotta, hogy drogos és segítségre van szüksége. Ez azt hiszem, 2001-ben volt. És sajnos rossz volt az időzítés, ugyanis mi semmit nem tudtunk a drogokról, és a hazai hivatalos segítség is eléggé gyerekcipőben járt. A szüleim abban a generációban nőttek fel, amikor a drogok még nem voltak jelen, én meg teljesen ártatlan bárányka voltam ebben az ügyben. Elkezdtem hát művelni magam, főleg az internet segítségével, de nagyon gyakori telefonálója voltam az egyik, drogosokkal foglalkozó lelki segélyvonalnak is. Tibivel Anyu ment orvoshoz, azután kezdődött a nyugtatós időszak és a teljes őrültekháza, amit leírtam már. Nem tudom, most mi a helyzet, de akkoriban az egészségügy nem volt felkészülve egy gyógyulni vágyó drogfüggőre, mindenhová több hetes várakozással lehetett bekerülni. Viszont egy drogfüggő esetében nagyon is fontos lenne, hogy amint megszületik benne az elhatározás, rögtön cselekedni lehessen, mert ez az elhatározás aztán nagyon gyorsan meginog, és a több hetes várakozások vége 99%-ban az, hogy a drogfüggő rég visszasüllyedt, az elhatározása elszállt, és akkor már nem ér semmit a terápia. Egészen a következő elhatározásig, de ha ott is több hetes várólistákkal kell szembesülni, akkor megint hiábavaló az egész. Mivel nem volt alkalmam ezt az utóbbi években közelről megtapasztalni, csak remélni tudom, hogy pozitív irányba változott a helyzet. 

Nos, nagy vonalakban így jutottunk el idáig, ahol most vagyunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.