Kétféleképpen lehet hozzáállni egy olyan drogfüggőhöz, aki "aktív", azaz, nem kér/fogad el segítséget. Vagy betegként tekintesz rá és úgy is kezeled, vagy elfordulsz tőle. Harmadik út nincs, legalábbis nem tudok róla. 

Ha betegként tekintesz rá, és úgy kezeled mint egy beteg embert, tehát alapvetően a segítő szándék, az együttérzés, és hasonló érzések vezérelnek, annak az a vége, hogy a "beteg" kiszipolyoz. Egy drogfüggőtől mindenki elfordul idővel, a nem függők érthető módon nem tudnak ezzel azonosulni, a függők pedig meghalnak, vagy - sokkal ritkábban - erővel kiszakítják magukat abból a környezetből és meggyógyulnak, elvonóra mennek, terápiás segítséget vesznek igénybe. (Én eddig egyetlen srácról hallottam itt a környéken, évekkel ezelőtt, hogy ezt csinálta, de aztán persze nem tudom, hogy mi lett a vége.) Jellemzően ha van is olyan kapcsolat, ami túléli a drogozást - felvéte, hogy a drogos nem hal meg - az az anya-gyerek kapcsolat. 

A másik lehetőség, hogy elfordulsz tőle. Ekkor viszont úgymond okot (igazából inkább ürügyet) talál a további drogozásra, merthogy ővele milyen rosszul bánnak, őt már nem szeretik, ő egy senkisemmi, stb. Nálunk az előbbi hozzáállást képviseli Anyu, az utóbbit pedig én.

Na persze ezt így könnyű leírni most, de azért ez nem így indult. Ahogy írtam is, anno kiképeztem magam amennyire lehetett, és évekig az abszolút segítő szándék vezérelt. Elhatároztam, hogy majd én megmentem Tibit! (Utólag cinikusan kiröhögtem magam ezért a naiv elhatározásért.) És sokáig nem értettem, hogy ha Tibi azt mondja, hogy ő le akar állni, akkor miért nem csinálja?! Nem fért a fejembe. Aztán valaki elmagyarázta, hogyan működnek a drogos hazugságok, saját maga és a külvilág felé is. Meg kellett értenem, hogy amikor ő azt mondja, hogy ő le fog állni, ő le akar állni, az semmi. Áltatja saját magát is, meg a külvilágot is. Majd ha tesz is azért, hogy leálljon, majd akkor szabad komolyan venni, és akkor is csak nagyon-nagyon óvatosan, mert lehet, hogy tesz a leállásért egy lépést - mondjuk, kéri, hogy hívjunk fel egy orvost, egy kórházat, vagy hasonló helyet - de egy óra múlva már meggondolta magát és megy a következő adagért. Tehát az az idő, ami a család vagy más segítő részére rendelkezésre áll ahhoz, hogy érdemben lépni tudjon, és a betegnek segítsen eljutni a megfelelő helyre, nagyon kevés. És ugye említettem az előző bejegyzések egyikében a hosszú várólistákat. 

Tibi esetében hosszú évek óta szó sincsen már a leszokásról. Egyrészt az idő kb. felét börtönben töltötte több részletben, másrészt pedig, amikor szabadlábon van, akkor is maximum az ígérgetésig és a fogadkozásokig jut el, ezredszerre, amit én meg sajnos megtanultam már nem komolyan venni. Konkrét lépés, segítségkérés nagyon régóta fel sem merült.

Az is hosszú időbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy itt rajtam gyakorlatilag semmi sem múlik. (Kivéve, ha Tibi segítséget kérne tőlem a leálláshoz.) Hogy drogozik, az Tibi döntése. Ha belehal, ami sajnos idővel elkerülhetetlen, az is az ő döntése. Ha öngyilkos lesz valami miatt, az is az ő döntése. Emlékszem, egyszer felhívtam azt az orvosát, aki a Rivotrilt a kezébe adta - azóta a doktor úr jelentős hírnévre tett szert, de jusztse fogom nevén nevezni - mert totál kétségbe voltam esve, mivel Tibi a teljes öntudatlanság és a magából kivetkőzött őrjöngés között váltakozott egész nap. A beszélgetés elejére nem emlékszem, de arra igen, hogy mondtam az orvosnak, hogy: "dehát így meg fog halni!!!", mire az orvos a világ legflegmább hangján közölte, hogy: "igeeeeen." Hírnév ide vagy oda, azért azóta is tartom a véleményemet a doktor úrról, miszerint ezért a kijelentésért bizony a JBQA. 

No de vissza a lényeghez. Egyszer olvastam egy angol házaspárról, akik a drogos gyereküket egyszerűen fogták, megkötözték, és bezárták a szobába, így akarván megakadályozni, hogy a lányuk kimenjen az utcára és drogot szerezzen magának. A lány beperelte a szüleit - és megnyerte! El tudom képzelni a szülők kétségbeesését, ami ehhez a nyilvánvalóan abszurd ötlethez vezettek, de meg is tudom érteni, nekem is eszembe jutott már nagyon sokszor, hogy szerzek egy bilincset, vastag kötelet és egyszerűen megkötözöm. Sajnos jóval erősebb nálam és főleg belőtt állapotban borzasztóan agresszív is, úgyhogy felejtős az ötlet, de jól mutatja, hogy milyen lehetőségei vannak egy családtagnak valójában. Nagyjából semmilyenek. Pontosabban ez a kettő: vagy alárendeled magad az ő függőségének, vagy ellököd magadtól. A gyógyulás lehetősége nem a családtag kezében van, hanem a drogoséban. Ha ugyanis támogatod, és érzi (mert hülyének nem hülye, tehát érzi) hogy aggódsz érte, és bármit megtennél, csak leálljon ezzel az életveszéllyel, akkor átmegy piócába. Ígérgetések, zsarolások, hazugságok felváltva. Teljesen rád tapad, és elhiteti veled, hogy minden rajtad múlik, tehát jól vigyázz, mert ha nem teszed meg ezt vagy azt vagy amazt, akkor annak nagyon rossz következményei lesznek, és az a te hibád. Pl. egy gyakran előforduló dolog: adj neki pénzt, mert rossz embereknek tartozik vele, és ha te nem adod oda azt a pénzt, akkor őt nagyon meg fogják verni - az a te hibád lesz. Ennek súlyosbított verziója, hogy ha.... ez vagy az vagy amaz, akkor ő megöli magát - és az is a te hibád lesz. Ha nem adsz pénzt drogra, akkor ő bizony belehal az elvonási tünetekbe, és az a te hibád. Ha nem vagy hajlandó hazudni a rendőröknek arról, hogy hol van, akkor ő a börtönben fog meghalni, mert úgyis felköti magát, és az is a te hibád. Soroljam még? 

Ha valaki ezt napi szinten hallgatja, mint ahogy mi hallgattuk, talán nem csoda, ha egy idő után tényleg elhiszi. Mi egy időre legalábbis elhittük. Még ha az igazságérzetünk tiltakozott is ellene. Ha ezeket a szólamokat egy idegen szájából hallottuk volna, könnyebben lerázzuk. De Tibi családtag, Anyunak a fia és az én öcsém. Természetes, hogy felelősséggel tartozunk iránta, hát nem?

Csakhogy amikor Tibi először szabadult, akkor minden fényes ígéret és fogadkozás ellenére pont ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Másodszor is, harmadszor is, negyedszer is. Természetesen közbeszólt részünkről is a józan ész, főleg amikor be volt zárva, és mi is élhettük az életünket. A józan ész pedig azt mondta, hogy ez itt baromira nem stimmel. Nem stimmel, hogy szó szerint a lelkünket is kitesszük, és nem hogy használnánk, még ártunk is vele, legalábbis saját magunknak biztosan. Nem stimmel, hogy bármit teszünk érte, nem ér semmit. Nem stimmel, hogy még a börtönben töltött idő alatt sem lehet vele a droggal való kapcsolatáról kommunikálni, mert szóban leráz, írásban pedig nem válaszol. (Kipróbáltam!) Nem stimmel, hogy ő csak hangoztatja a nagy családi összetartást, de ez teljesen egyoldalú: amíg ő minket szipolyoz, hivatkozással a drogfüggőségére, addig mi soha, semmiben nem számíthattunk rá. Soha, semmiben. Nem stimmel, hogy hosszú éveken át csak adsz, adsz és adsz, és közben tűrsz amíg lehet, és semmi, de semmi eredménye nincs az égegyadta világon, csak te mész tönkre egyre jobban idegileg és érzelmileg, miközben ő érdemben nem tesz magáért semmit.

Hát ezt elégeltem meg kb. 10 év után. A negyedik börtönbüntetése megkezdésekor - amikor már megnyugtatott a tudat, hogy évekig nem jön haza - mondtam Anyunak, hogy kiszálltam. Nem vagyok hajlandó rá, hogy Tibivel együtt lakjak. Találkozni sem akarok vele. Beszélni sem akarok vele. Ha Tibi letölti a büntetését és hazajön, akkor én elköltözöm itthonról. Be kell látni, nem bírom idegekkel. A saját életemet akarom élni, nem az övét. 

Mondanom sem kell, hogy rengeteg beszélgetésen vagyunk túl Anyuval, de erről majd később írok, most csak az ide tartozó lényeget említem. Anyu is, ahogy írtam, érthető módon visszavett a lendületből, ami a fia támogatását illeti, és Tibi persze ezt megérezte. Drogosnak drogos, de nem hülye. És nyilván feltűnt neki az is, hogy 3,5 évig nem kommunikáltam vele, max. ha telefonált, és én vettem fel a kagylót, akkor átadtam Anyunak, ennyi. Tehát, Tibi érezte, hogy az általa annyit emlegetett nagy családi összetartozás hálójából bizony ő kicsúszott. Főleg, amikor tényszerűen szembesülnie kellett azzal, hogy nem lakhat itthon többé, és pontosan tudja, hogy ennek a kitételnek a motorja - bár Anyu sem akar többet egy napot sem együtt lakni vele - igazából én vagyok. 

Ezért most én lettem a fő hibás Tibi szemében mindenért. Meg is mondta: nem vagy a testvérem! Könnyes szemekkel mondta. Mert szerinte, ha ő ötször "követ el hülyeséget" - így fogalmazta - akkor nekem kötelességem hatodszor is mellé állni. Mert ez a család. Szerinte. Nekem egészen más a véleményem, de szerencsére volt annyi önuralmam, hogy nem nyitottam ki a számat, mert felesleges vele vitákba belemenni, pedig lett volna mondanivalóm. Azért is én vagyok a hibás, hogy Anyuval megromlott a kapcsolata, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Anyut már nem rángathatja 100%-ban az ő kedve szerint, csak mondjuk 50%-ban. Mindenért én vagyok a hibás. És kész. Nem tudom, sírjak vagy nevessek ezen, annyira abszurd és annyira nevetséges ez az egész hozzáállás, és annyira vészjósló is a jövőt tekintve, hogy saját sorsában a saját felelőssége fel sem merül benne, és 35 éves elmúlt. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy még tiszta állapotában sem a valóságban él, és meggyőződésem, hogy pszichiátriai segítségre volna szüksége. Régebben, mondjuk még 5 éve néha-néha láttam a valódi személyiségét egy pillanatra. Na persze nem itthon, hanem a látogatásokon a börtönben. Azóta ez is eltűnt. Anyu látogatta, ha nem is minden hónapban, és mondta, hogy Tibi megváltozott, valahogy erőszakosabb lett. (Régebben sem volt piskóta.) 

Ezeknek a döntéseknek a meghozatala nem volt könnyű, sőt. Most sem könnyű. Úgy tűnik, akármi történik, a lelki terhelés a miénk, akár így döntünk, akár úgy. Ha visszaengednénk, akkor azért, ha nem engedjük vissza, akkor meg azért. De azért dönteni kellett, ami nehéz volt, és most ki kell tartanunk a döntésünk mellett, ami napi szintű lelki tusákkal jár. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.