Érdekesnek találom, ahogy a gondolkodásom kettéválik attól függően, hogy Tibi mennyire van jelen az életünkben.

Amikor nincs jelen, akárcsak pár napig, vagy azokban az áldott években, amikor börtönben volt, képes vagyok saját magamra gondolni. Foglalkoztatnak a munkahelyi dolgok, a magánéletem, a macskám, a külsőm, és minden ilyesmi, ami egy normál életben előfordul. Képes vagyok megnézni egy filmet, elolvasni egy könyvet, nyugodtan aludni. Kitapasztaltam, hogy ehhez legalább két nap "Tibimentesség" kell, egy-egy rosszabb időszak után egy nap szünet messze nem elég a feszültség kezeléséhez.

De amikor jelen van, akkor képtelen vagyok bármivel is foglalkozni. Letojom a melót, nem érdekel semmi, képtelen vagyok koncentrálni, teljesen szétesem, csak az idegfeszültség, a gyomorgörcs, az indulatok vannak. Aludni akkor is tudok (ha hagyja), de szinte menekülök az alvásba, mert legalább akkor nem kell gondolkodni.

És amikor nincs jelen, akkor sokszor teljesen kiesik a fejemből még a létezése is. Egyszerűen nem gondolok rá, mintha nem létezne. Ez valószínűleg azért van, mert a normális életünkben ő annyira nem vesz részt, annyira csak a fenyegetést jelenti ő nekem (főleg lelki, de időnként testi is, és legfőképpen a jó ég tudja mikor bekövetkező, de elkerülhetetlen halála), hogy az agyam minden alkalmat megragad, hogy ezt kikapcsolja. 

Most olvasgattam egy fórumtémát, ahol alkesz férjekről és az ő agressziójukról van szó, és tessék, már ettől gyomorgörcsöm van. Jól ismerem ezeket a tüneteket. Néha arra gondolok, hogy bassza meg a kurvaélet, nagyon nem ilyen életet kéne nekünk élnünk! Tibi sorsa akárhogyan alakul, Damoklesz kardjaként függ a fejünk felett a jövő. Ha nem hal meg belátható időn belül, akkor azért, mert bár most még úgy-ahogy tartja magát, rövidesen úgyis el fogja engedni a gyeplőt (100%, sajnos), és akkor mit fog művelni, és Anyu mennyi ideig  fog tudni ellenállni. Ha meghal, akkor meg mi lesz Anyuval? Abszurd, de engem Tibi várható halála kapcsán csak és kizárólag ez foglalkoztat: Anyuval mi lesz? Iszonyúnak tartom, hogy mekkora befolyással van az életemre ez az egész, és ehhez képest mennyi beleszólásom, mennyi döntési lehetőségem van. Semennyi. Nekem egyetlen út vezet innen kifelé, ha mindent hátrahagyok és költözöm, akár egy fillér nélkül. Viszont akkor hátrahagyom Anyut, aki se anyagilag, se érzelmileg nem fogja bírni nélkülem, ez biztos. Közölte már párszor, hogy ha én nem lennék, már rég öngyilkos lett volna. Viszont sokszor úgy is érzem, hogy én sokszor teljesen mellékes szereplő vagyok ebben a szituban, az érdekeim, érzéseim simán félre vannak söpörve, ha úgy alakul. Egy példa a közelmúltból: azon a napon, amikor a haversrác kirakta Tibit, és az albérlethez kellett még egy nap, a délelőttöt azzal töltöttük, hogy azon görcsöltünk, Tibi hol fog aludni, és vártuk, hogy mikor csörren meg a telefon. Mondtam: nem aludhat itthon, akármi történik! Megcsörrent a vonalas telefon, és Anyu a következőt mondta, amikor a kezét a kagylón tartotta de még nem vette fel: "Ha nincs hová mennie, akkor nem alszol itthon, jó?" És a következő másodpercben felvette a telefont.

Ez arra vonatkozott, hogy amikorra Tibi szabadult, Anyunak jóelőre megmondtam (mikor bevitték, már akkor), hogy soha többet nem szívok Tibivel egy levegőt, tehát ha hazajön, akkor én megyek. Amikor bevitték, még abban gondolkodtam, jobb híján, hogy kiveszek egy szobát valahol, de közben meghalt a nagy-nagynéni, és felszabadult a lakásom. Namost ugye első nap Tibi elszabotálta a szállását, úgyhogy Anyu megengedte, hogy itthon aludjon, csakhogy én fogtam magam, és bepakoltam a hátizsákomba a legszükségesebbeket, és elhúztam itthonról. Nagyon jól tettem, bár borzasztóan éreztem magam, egyrészt lelkileg, másrészt meg a saját lakásom állapota enyhén szólva rossz, nem szeretek ott lenni. Mégis, ettől képződött egy bizonyos fal. Ha feladom az elhatározásomat és itthon maradok, Tibi másnap nem ment volna el innen, ez ezer százalék. Azért ment el, mert kiálltam magamért, és nem hagytam magam befolyásolni: ha ő marad, én megyek. 

Anyunak ez az ún. elszólása (mert állítása szerint 5 perccel később már nem emlékezett erre a mondatára) viszont nagyon is vészjósló számomra. Mert ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb, ha Tibinek ismét úgymond rendezetlenek lesznek a dolgai, tehát kirakják a mostani albérletéből, és mondjuk nem lesz pénzünk neki másikat bérelni, nos, ebben az esetben Tibi haza fog jönni, már ha meg nem hal addig. És ha hazajön, akkor én megyek, mert ebben az egyben kitartok, akármi történjék is, viszont Anyu most már számol ezzel, és mint a múltkori, nem-emlékszem-rá mondata előrevetíti, valószínűleg az fog történni, hogy menjek el itthonról én, és Tibi jöhessen haza. Hogy akkor mi lesz, azt nem tudom, de valszeg elveszítem a családi kapcsolataimat. Nekem ez a fent idézett mondat is marha szarul esett, szóvá is tettem, erre volt válasz, hogy nem is emlékszik, hogy ilyet mondott volna. Hát, erre én se emlékeznék szívesen. 

Így is, úgy is, az lesz a vége, hogy elköltözöm, és igazából előre sejtem, hogy egyrészt minden bizonnyal meg fogom szenvedni, mert nem mindegy, hogy saját elhatározásból megyek vagy muszájból, másrészt viszont nagyon jót fog nekem tenni. Hosszú távon biztosan. Nagyon-nagyon régóta vágyom arra, hogy önállóan élhessek, de pont Tibi és Anyu miatt nem tudtam eddig ezt megvalósítani. Viszont a dolgok megváltoztak, mert végre eljutottam én is odáig, hogy eszem ágában sincsen a családom áldozatává válni. A saját életemet akarom!!! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.